Családos, kommunista rendszeres, családon belüli erőszakos.

Rebeka egy határ menti faluban nőtt fel, és nagyon hamar kötődni kezd a határtiszt Endréhez. Amikor a lány szülei elköltöznek, kiharcolja, hogy ő maradhasson Endre gyámságában, amiből aztán jegyesség és házasság is lesz. Ám hiába születik szép kislányuk, hiába örököl a nő egy kisebb vagyont az egyik falubeli néni után, hiába élnek szeretetben a férjével, valami történik, és Rebeka új életet kell, hogy kezdjen Endre halála után. Évekkel később, egy haldokló utolsó üzenete döbbenti rá, hogy Endre még él, és a lányával hazatérnek. Szörnyű titkok, családi botrányok várnak rájuk, bármerre mennek. De együtt esélyük van túljutni mindenen, és építeni valamit maguknak.

Ez a könyv zavarba hoz. Ugyanis bajban vagyok már azzal, minek is nevezzem. Valahol érzem, hogy igazából ez egy női dráma akar lenni, amiben a társadalmi, politikai visszásságok is kritikát kapnak. Csak éppen a regény felépítése, a cselekménye nagyon nem ilyen.

Konkrétan, nekem olyan volt olvasni, mintha egy kommunista rendszer alatt született képzeletbeli Story magazin akadt volna a kezembe. Ki a gyerek igazi apja? A szerető vagy az erőszakos férj? A falusi botrány: a vidéki asszony ne csak férjét mérgezte meg, négy gyermekét is megfujtotta! Vidéki vérfertőző lagzi, avagy hogyan lett menyből és apósból férj és feleség. De még sorolhatnám. Ez a kötet szó szerint meg van töltve olyan botrányos sztorikkal, amikből remek címlap lenne egy pletykalapban. Így nem is tudom drámaként olvasni, nekem ez közelebb van egy guilty pleasure, vagy egy strandkönyvhöz.

A sajnálatos az, hogy novelláskötetként jól tudna működni. Márton Veronika jó mesélő, ahogy egy-egy ilyen családi sztorit levezet és elmesél, élvezetes és leköti az embert. Amiben szerepe van a durva cselekménynek, de a mesélős stílusának is. De regénnyé ezeket nem tudja összehozni! Már eleve lazán kapcsolódnak csak össze, ráadásul a szerkezettel komoly bajok vannak.

Olyannyira, hogy nem egyszer logikátlan a cselekmények sora, vagy éppen befejezetlenül hagyja a megkezdett szálakat, ami számomra az egyik legirritálóbb dolog egy regényben. Csak egyet emelnék ki: Emese, a főszereplő lánya, visszatérve a szülővárosába, ugyanúgy szerelmes lesz egy határőrbe, mint annak idején az anyja. Nem is akar elmenni innen, beköltözik a fiúhoz, és a szülei már unokákra készülnek. Majd anya és lánya egy nyomot követve Svájcba mennek ki, ahova Emese vissza is akar menni tanulni, konkrétan kiköltözik az új ismerősökhöz. Arról meg egy szó sincs, mi lett a sráccal. Szakítottak, vele megy? Mi van? Mintha nem is lett volna.

A kommunista rendszer kritikáját leginkább azzal igyekszik adni a szerző, hogy halmozza a családon belül elkövethető bűnök számát. Van pl. egy, amiben van házasságtörés, gyilkosság, nemi erőszak többszörösen, gyerekgyilkosság, öngyilkosság, mérgezés. Annyira eltúlzottak ezek a sztorik, és annyira titokban maradnak a rendszerben, hogy az már hihetetlen.

A szereplők alig jellemzettek, itt sokkal fontosabbak a cselekményszálak, mint a karakterek vagy a világ. Nem is tudtak kedvenc szereplőim lenni, nincsenek annyira jelen.

Egyszer el lehetett olvasni, de annyi bőven elég is volt belőle.

Márton: A farkasok elnémulnak - Mint guilty pleasure: 45% a történet zavaros, de epizódjaiban egészen botrányos. Ponyvás.

Szubjektíven: 40% kár, hogy nem novellák. Egy-egy sztori működik, de együtt nem.