Szerelmes, gyászból felépülős, bájos.

Julien élete szép volt. Sikeres lett az első regénye, és volt ötlete a folytatásra is. Megismert egy életvidám, gyönyörű lányt, aki viszontszerette. Helene teherbe esett, megesküdtek, és szerető szülei lettek egy édes kisfiúnak. De nem jutott nekik idő. Egy gyors lefolyású, megállíthatatlan rák az asszony életét követelte, alig volt 23 éves. Megígértette a férjével, hogy a halála után leveleket ír majd neki. Ígérte, mire megírta mind a 33-at, történni fog egy csoda. A férfi nem hitt ebben, a gyásza leküzdhetetlennek tűnt. Csak a kis Arthur miatt tartott ki, akinek már csak ő maradt. Az ígéret szép szó, a levelekbe önti ki minden fájdalmát és érzését. A sír egy rejtett rekeszében hagyja őket. A levelek pedig eltűnnek, helyette kis tárgyak tűnnek fel. Egy kőszív. Mozijegyek. Térkép, bejelölt úti céllal. Julien újra hinni kezd, megnyitja a szívét, és valóban, az út végén vár rá egy új esély a boldogságra.

Ahhoz franciának kell lenni, hogy egy gyászolós, szenvedős alaphelyzetből is lírai, bájos szerelmes történetet lehessen kerekíteni. Barreau regényeiben mindig megtalálom azt a hangulatot, ami most is itt van. Ami bájos, kellemes, elringat, romantikus. Még akkor is, ha a főhős az első oldalakon úgy érzi, kiszakadt a szíve és rá már csak fájdalom vár az életben.

Életigenlő, szeretettel teli kötet, ami arról mesél, hogy a szeretet nem szűnik meg, nem lesz kevesebb attól, hogy másnak is adunk belőle. Nem élünk egyforma ideig, történnek tragédiák. A túlélőknek pedig menni kell tovább. Emlékezhetnek, szerethetnek továbbra is, de a szív rugalmas annyira, hogy több szeretet/szerelem is elfér benne. Jut belőle új embereknek, új kapcsolatoknak is. Gondban is lennénk, ha valóban csak egy igazi létezne, mert akkor az elvesztésével jöhetne az indiai módszer a máglyával és az utánahalással.

Az üzenetét, a stílusát most is nagyon szerettem. Kicsit mesének érzem, de olyan mesének, ami akár valóság is lehetne. Egy olyan világot fest le, amiben jó lenne élni. Ahol bár érnek fájdalmak, jönnek sorra a nehézségek, de lehet bízni abban, hogy minden rendeződni fog. Ahol mindenkinek jut egy kis varázslat és kedvesség.

Egy olyan kötet, aminek szinte lírai a szövege. Nem véletlenül emlegetem annyit, hogy ennek a kötetnek atmoszférája, hangulata van. A cselekményen túl az elbeszélés is ilyen. Finom, könnyed, andalító.

De, mert az is akad. A cselekmény nagyon kevés. Szinte semmi nem történik a regényben, a kis üzenetekkel hagyott kalandok is semmilyenek. Persze, aranyosak, és kedvesen van megírva a rejtély, hogy vajon ki lehet az, aki a levelek helyén ezeket hagyja. Az olvasó, vagy legalábbis a többség azonban már az elején pontosan tudni fogja, ki hagyja hátra ezeket. Ahogy a végkifejlett se tartogat semmi meglepetést.

Sajnos, nekem émelyítően édes, és hiteltelenül romantikus is lett, amikor az a valaki bevallja, hogy első látásra beleszeretett a férfiba. Ahhoz azért nem semmi lelkivilág kell: egy a feleségét gyászoló, nagyon szomorú férfi, aki a kisfiát vitte ki a halott anyja sírjához. Nem is értem, miért nem szerveznek több randevút a temetőkben…

Tovább nem bántom, mert az eszem helyett ez a könyv a szívemre akar hatni. Az megy is neki, így hagyom kicsit elhalkulni az érveket a fejemben.

Barreau: Montmartre-i szerelmes levelek - Mint romantikus: 75% könnyed, bájos, szórakoztatni akar, nagyon súlytalan, de hangulatos.

Szubjektíven: 50% a szerző köteteit szeretem, ha ennél olvastam tőle hitelesebbet is.