Fülszöveg: 

A lusta nyári hónapok során a könyörtelen hőhullám a fő hír Washingtonban. Ám az időjárás-jelentések lekerülnek a címlapról, amikor holtan találnak egy fiatal nőt, mellette egy lapon a következő szavakkal: Bűnei megbocsáttatnak. Az első áldozatot hamarosan két másik követi, és hirtelen minden főcím a gyilkossal foglalkozik, akinek a sajtó a „Pap” nevet adta.
Amikor a rendőrség felkéri dr. Tess Courtot, a híres pszichiátert, hogy segítsen a nyomozásban, a doktornő zavaró portrét fest az eltorzult lélekről.

Ben Paris nyomozót a legkevésbé sem érdekli a gyilkos lelke, ám Tesst nem tudja egykönnyen kiverni a fejéből. A magas, barna és jóképű Bennek legendás híre van a nők körében, azonban a hűvösen elegáns Tess nem úgy reagál rá, ahogy a többiek szoktak – és a nyomozót izgatja a kihívás. Együtt erednek a sorozatgyilkos nyomába, és fellángol közöttük a szenvedély forró lángja. Azonban valaki más is szemet vetett a gyönyörű, szőke pszichiáterre… és Ben csak imádkozhat, hogy amikor az őrült lecsap, képes legyen még időben megállítani…

Szerintem: 

Mikor is íródott ez a regény? A 80-as évek végén. Stimmel. Végig merengtem rajta, hogy Roberts retro történetet akart írni, vagy egyszerűen csak

most akadt a kezembe egy régebbi könyve. Az utóbbi a jó válasz.

De miért merengtem ezen? Mert a könyvben egy pszichiáter segítséget kéri a rendőrség, hogy a garázdálkodó sorozatgyilkos következő lépéseit segítsen kiszámítani. Vagyis, felkérik profilozni. Az ügyben dolgozó nyomozók egyike, Ben, pedig komolyan ki van akadva ezen.
Ma már ezen nem akadna fenn senki. Sőt. A Criminal Minds és társai után azon lepődünk meg, ha egy sorozatgyilkos esetében nem nyúlnának ehhez az eszközhöz. Itt viszont kb. olyan a légkör, mintha nem is egy szakembertől, hanem egy médiumtól kértek volna tanácsokat.

Különben is, találtam elemeket, amik miatt tudtam, hogy ez a regény simán csak későn jutott el hozzánk. Nem matekoztam ki, de ki lehetne, kb. évre pontosan, milyen évben járunk. Ben bátyja, Josh, aki kb. 15 éve halott, vietnami veterán volt. Ebből már lehetne számolni. Tudom, kis dolog, de én az ilyenekre kattanok. Ha a szerző ad olyasmit, amiből számolgathatom az eltelt éveket, a szereplők korát, nekem ez a heppem. Itt is volt egy ilyen elem, ennyi lenne röviden a lényeg. És ez nem a ma kora, amikor mindenkinek mobilja van és ott lenne a közösségi média is. Ez egy régebbi kor, amikor még máson módon gyilkoltak, nyomoztak és profiloztak.

Az ügy kellően popcorn véres. Nem maga az elkövetés, az egészen steril. Erőszak nélküli fújtás. Az extrém a környezet: az utolsó kenet, a papi kendő, mint gyilkos eszköz. A média Papnak is nevezi el a gyilkost és végig megvan az egyházi motívum is. Ettől lesz pikáns, és ezért is vonják be Tesst. Aki különben nem tolongott az állásért, de a nagyapjának nem tud nemet mondani a doktornő. (Aki meg szenátor és a polgármester jó barátja.)

A könyv nagyobb részt krimi. Tess készíti a profilt, a nyomozók végzik a maguk dolgát. Nincs ideje leülni a cselekménynek, mert akkor jön egy újabb áldozat vagy egy újabb, bevont szereplő. Mint pl. Tess egyik kollégája, Tim, aki egyszerre pap és pszichiáter, így az ügy mindkét vetületét képes átlátni.
Logikus, értelmes, abszolút lekötött.

Kisebb részben pedig egy románcot kapunk. A két főszereplő, Tess és Ben kb. egyenrangú felek a történetben. A gazdag családból jött, profi Tess és a középosztálybéli, a testvérét még mindig gyászoló Ben. Aki érthető módon nem szívleli a pszichiátereket. Josh, a bátyja öngyilkos lett, hiába járt terápiára. Ahogy pedig a doki utána beszélt vele, Ben jó nagy előítéletet is épített fel. A könyv egy ponton úgy fogalmaz, hogy haragból, gyűlöletből és fájdalomból álló csomó a belsőjében. Találó.
Ők ketten fiatalok, szexik, jók a szakmájukban és mivel romantikus krimi, még vonzódnak is egymáshoz. Az egyetlen, nagy gondot az jelenti, amit már vázoltam – Ben nagyon nincs megbékélve a nő szakmájával, ha azért menet közben majd sok minden alakul is. Meg is lepett, Roberts ebben a regényében mennyire mellőzi a romantikázást. A szereplők sima úton mennek, látjuk a kapcsolat lépcsőfokait, de nincs érzelmeskedés vagy túlírt szenvedély. A legfontosabb rész az igazából, hogy tudnak majd bízni egymásban és Ben mikor lesz képes annyira beengedni Tesst, hogy meséljen neki Joshról.
Az egyik legdrámaibb pont is lett a regényben. Tess elveszít egy 14 éves kamaszt, hiába beszélt hónapok óta a szülőknek, hogy vigyék kórházi kezelésre, segítsenek, nem akarták meghallani. A fiú öngyilkos lesz. Tess is kikészül, majd ott születik meg az a bizalom, szeretet, amire a pár az életét is építheti később.

Eddig: van egy érdekes, szórakoztató krimi. Van egy nem túlírt, de a történetet színező szerelmi szál. Mi egyebet kapunk még? Humort, legyen bármilyen fura is ebben a zsánerben. Ben és társa, Ed, valami eszeveszett egy páros. Ugratják egymást, megvannak a bolondériáik, és ezek a legfeszültebb helyzetben is képesek könnyedséget vinni a könyvbe. Pl. Ed az eddigiek alapján vegetáriáunisnak tűnik, és rendszeresen ki is van akadva Ben étkezéseire, és ajánlgatja saját ételeit, magvait. Ben lehet sejteni, mennyire akar mazsolát rágcsálni…

Pörgős, nincs túlírva, szerettem a párbeszédeket is. Nekem az is bejött, hogy a fordító/írónő nem akart belőle nagy szerelmi történetet sem faragni. Kellett bele a szerelmi szál, de ez a könyv messze nem Ben – Tess nagy szerelmi története.

Akkor, kicsit az is, ami kevésbé tetszett. Leginkább az, hogy túl kényelmes az ügy megoldása. Roberts előrántotta az egyik, éppen csak feltűnt mellékszereplőt és ő lett a gyilkos. Ennél csak azt szeretem kevésbé, ha a semmiből jön egy vadidegen kb. nulla kapcsolódással az eddigiekkel.
A másik, nem lettem meggyőzve, hogy minden kisimult Ben és Tess kapcsolatában. Azért elég nagy szakadékok voltak közöttük és a legfontosabbat megoldják, de azért lenne még mit alakítani a jövő előtt. De még ezzel voltam jobban megbékülve: inkább egy kis hiányérzet, mint a szerelmi szál túlírása.

Összességében ez egy szórakoztató krimi, szívesen olvastam. Van folytatása is, bár sejtem, inkább csak a szereplők fogják összekötni. Ez kerek magában is.

Idézet: 

[…] a címkéket túl könnyű ráragasztani valakire, és általában elfedik a lényeget.

Aki nem olvas, az nem tanul.