Tündéres, háborús, mágikus, harcos, szerelmes.

Feyre titkolni kényszerül, ki ő igazán, mire képes és ki lakik a szívében. A Tavasz udvarában lakik, óvatosan hárítja Tamlin közeledését, miközben kémkedik az igazi udvarának. Mert ő már az Éjszaka Úrnője, Rhys párja – de a tündérek világát újabb háborúba akarják belerángatni, és életbevágó lehet, amit itt Feyre megtudhat. Ráadásul lassan Lucien átállítása is sikerrel járhat, akit nagyon csábít, hogy Feyre átváltozott nővére a párja. Ha őt akarja, ahhoz Feyre a kulcs. A szökésük után még nagyobb tétekkel kell játszaniuk: Rhys az egész tündérvilágot igyekszik összefogni, hogy szembe tudjanak szállni az üst erejével, és megakadályozzák az emberek és tündérek közti határ lebontását. Ősi isteneket kell megnyerniük, miközben Feyre két nővérének is el kell fogadni, hogy örökre megváltoztak.

Sarah J. Maas egész jól bebetonozta magát a romantikus fantasy szerzők közé. Nálunk két sorozata megy, ez a kötet az egyik trilógia vége. (Igaz, neten már láttam, hogy a világtól nem búcsúzunk, tér még ide vissza Maas.) A kettő közül ezt szerettem jobban, bár itt is ugyanazt megfigyeltem, amit a másik sorozatban is.

A kezdet egy mese volt. Ezé a Szépség és a Szörnyeteg. Csak éppen annyira más környezetbe helyezve, feldobva egy egész tündérverzummal, hogy csak az alapmotívumot lehetett felismerni. Aztán minden kötettel egyre messzebb ment az eredeti történettől. Maas nem a kiszámítható történetszövők közé tartozik: a szereplői ritkán végzik annak a párjaként, aki az első nagy szerelmük. Ha arra gondolok, hogy Feyre és Tamlin milyen szerelmesnek tűntek az egész első kötetben…

A harmadik részre Feyre már az igazi mellett van, így ő szerelmi bonyodalmakat nem kapott erre a kötetre. A két testvére annál inkább okoz ilyen szinten is bonyodalmakat. Bár azt mondhatnám, hogy ez volt olyan szórakoztató és romantikus is egyben, mint a Tamlin – Feyre – Rhys háromszög…

Csakhogy Elain és Nesta a regény nagy felében idegesítő libaként viselkednek. Tündérek lettek: vagyis örökké szépek, szinte halhatatlanok, varázserőt kaptak. Mindketten nyavalyognak ezen, amit nem vett be a gyomrom. Most komolyan, mit sírnak vissza? Rendben, Elain elvesztette a vőlegényét, de amikor látjuk, kiderül milyen semmirevaló alak, és már áll sorban a helyes, megnyerő tündérherceg, hogy elnyerje a lány szívét.

A háborús részekkel is az volt a bajom, mint a két nővér szerelmi életével. Egyszerűen túl van írva. Van a regénynek cselekménye, történnek is az események, de mindent annyira elnyújtva kapunk meg, hogy az már fájdalmas. Ha közel 800 oldal helyett csak 600 lenne, sokkal jobban élveztem volna.

Mert Maas jó mesélő, és amikor sűríti az eseményeket, letehetetlen a kötet. Ennek a vége lett ilyen – a csata után van egy érzelmi csúcspont, ami remekül rárímel a regény első kötetének végére. Azért megérte végigszenvednem a hosszadalmas részeket is.

Változatosak a karakterek, valahol még a nővérek is, bár ők a nyavalygásukkal nem kicsit mentek az agyamra.

Az első két rész jobb, de a végére ez is jó lesz. A világában még sok a lehetőség is…

Maas: Szárnyak és pusztulás udvara – Mint fantasy: 70% tündérmese motívumok szerelmi szálakkal és háborúval, de túlírva.

Szubjektíven: 65% sok a mellékág, de a szereplőket még szeretem. Az eleje jobb volt…