Lóversenyes, karrierépítős, bajnokká válós.

A családban hagyomány volt a lovak szeretete, a szülők is lovakkal foglalkoztak. Mindhárom gyermekük megtanították lovagolni, a két lányuk versenyszerűen is űzte a sportot. A kisebb, Charlotte felnőve sem változott meg. Arra tette fel az életét, hogy nyeregben küzd az egyre fényesebb érmeket. Még nagyon fiatal volt, amikor nem értették, az elismert versenyző miért engedi ezt a fiatal lányt a legjobb lovára. Minden kétség elhalt, amikor Charlotte Dujardin és Blueberry érmegyűjtésbe kezdtek. Világbajnokság, olimpia – senki nem volt képes a nyomukba érni. Közben a lány a magánéletében is révbe ért, és megtalálta azt a fiatalembert, aki biztos támaszt jelentett neki a megmérettetések és a készülés idején is.

Mivel nemrég meséltem a Móra ifjúsági regényéről, melyben Vihar és gazdája aratta a lóversenyi sikereket, nem titok, hogy szeretem a zsánert. Apámtól megörököltem a lovak iránti szeretetet, és szeretek is lovas könyveket olvasni.

Nagy elvárásaim voltak ezzel a kötettel, talán ezért ekkora a csalódásom is.

A történet adja magát, egy többszörös olimpiai bajnok és lovának igaz története. Aki követte a sportág eseményeit, legalább az olimpiát, annak semmi meglepő nem lesz benne. Eleve úgy árulják, hogy egy bajnok története, így nem kell izgulni a versenyek eredményéért. Mégis, ez az egyetlen területe a könyvnek, amely mintaszerűen működik. Izgalmas lett, akkor is, ha pontosan tudod, hogy meglesz a kellő pont. A versenyes részek a legerősebbek a kötetben.

Még úgy is, hogy ez nem laikusoknak készült kötet. Nem pazarolnak arra energiát, hogy megmagyarázzák a lovas szaknyelvet. Vagy tudod, mi az ugrásváltás és piruett, milyen egy zenés kör, vagy nem. A leírásból ugyan némi képet lehet róla szerezni, de sokkal élvezetesebb a kötet, ha előzetesen ilyen téren kiműveli magát az olvasó.

Ennél fájdalmasabban éltem meg, hogy érzelmileg kevés van a könyvben. Arra azt mondom, ok, hogy a magán- és szerelmi életét nem osztja meg az olvasóval, és nagyító alatt Dujardin. Minimálisan érinti, a gyerekkorát részletesebben is, ha ott is a versenyekre és a lovaglásra teszi a hangsúlyt. Végül is, lóversenyes kötet ez…

Ám hol marad a lovával való kapcsolat emberi mélysége? Emberileg közelebb hozva a versenyek? Nagyon tárgyilagosnak éreztem az egészet. Mintha nem elmesélne egy jó történetet, valami nagyszerűt, csak felsorolná a tényeket. Tanulni lehet belőle, új információk bőven akadnak, de az élvezeti értéke lényegesen alacsonyabb.

Banálisan hangzik, de a fotóalbum rész nekem nagyon tetszett benne. Sokkal jobb látni is a szereplőket, nem csak olvasni róluk. Simán el tudom képzelni, hogy a könyv olvasása után valaki megnézi Dujardin versenyeit – köszönjük, Youtube! Az alapokat meg innen szedi össze, a képekből.

Tetszett a könyvben, hogy nagyon állatbarát a szellemisége. Ezt elsősorban a végén és az elején éreztem. Amikor megvan még a lelkesedés hangja, a kislányban, aki lovagol. Majd, ahogy az olimpiai aranyat megszerző lovat nyugdíjazzák a sikerei csúcsán. Mert szeretik annyira, hogy elengedik, amikor élvezni is tudja az életét, nem roppan bele a versenyekbe.

Többet vártam, ezért ekkora csalódás nekem. Kisebb elvárásokkal jobban élvezhető.

Dujardin: A lány a táncoló lovon - Mint dokumentumregény: 40% tényközlő, gyakran száraz, előismeretet is igényel.

Szubjektíven: 25% a versenyek tetszettek, különben kevés volt érzelmileg és feszültségben is.