Fülszöveg:
Mallory Greenleaf végzett a sakkal. Manapság minden lépés számít, miután a sport négy éve romba döntötte a családját. Mallory az anyukájára, a húgaira és a sehová sem vezető munkájára koncentrál, amiből ki tudja fizetni a villanyszámlát. Egészen addig, míg nagy nehezen bele nem egyezik egy utolsó jótékonysági sakktornába, és véletlenül felmossa a padlót a hírhedt „Királygyilkossal”, Nolan Sawyerrel, a jelenlegi világbajnokkal és a sakk rosszfiújával.
Mindenkit sokkol, hogy Nolan kikap egy ismeretlen újonctól. És ami még érthetetlenebb, hogy Nolan újabb összecsapásra vágyik. Miféle cselt vet be? Az okos lépés az lenne, ha Mallory elsétálna. Feladná. Sakk-matt. De Mallory győzelme utat nyit a pénzdíjakhoz, amire nagy szüksége van, és mindennek dacára akaratlanul is vonzódik a titokzatos stratégához.
Miközben üstökösként tör fel a ranglistán, Mallory azzal küzd, hogy távol tartsa a családját a játéktól, ami eleve tönkretette. És ahogy újra beleszeret a sportba, amit olyan kétségbeesetten utálni akart, Mallory gyorsan rájön, hogy nemcsak a táblán zajlik játék, a rivaldafény élesebb, mint hitte, és az ellenfele ádáz(an jóképű. És intelligens… és dühítő…) is tud lenni.
Szerintem:
Elméletben tudom, mi volt ezzel a regénnyel a cél. Csak éppen
más annyira bosszant benne, hogy helyenként alig hittem a szememnek, mit olvasok. Rég ment annyira az agyamra egy regényhős, mint Mallory Greenleaf.
Pedig azt gyorsan el is engedtem, hogy azt mérlegeljem, ez mennyire a Vezércsel ifjúsági verziója. Beth és Mallory teljesen más személyiségek, más az élettörténetük és a kor is, amiben élnek. Igazából csak annyiban láttam a hasonlóságot, hogy Nolan és Mallory kapcsolata egy romantikus verziója annak, ami Beth és Benny között volt. De pillanatok alatt rájöttem arra, hogy a Vezércsel egy nagy regény, amiben feminizmus, sakk, történelem és egyéni dráma alkot valami nagyot, míg a Sakk-matt csak egy románc, a ’munkahelyi ellenségek szerelmesek lesznek’ klisé sakk verziója. Minek is bosszantanám magam azzal, hogy a remekhez mérem a csajost?
Még azt is képes voltam elengedni, hogy mennyire hihetetlen, amit Hazelwood Mallory számára megírt. Évekig nem is gondol a sakkra, aztán a semmiből megveri a világbajnokot? Olyan tekintetben a sakk is sport, hogy edzeni kell rá és nagyon sok munka van abban, hogy valaki jó sakkozó legyen. Nem lehet éveket kihagyni, aztán ugyanott folytatni. Ez kb. olyan volt, mintha Mallory kamasz úszóbajnok lett volna, aztán otthagyja a medencét. Még csak vízbe se megy évekig, aztán egy csoda folytán elindul az olimpián és megnyeri. De ok, Hazelwood védjegye, hogy olyan nőkről ír, akik férfi tudományterületen alkotnak nagyot, és a saját ágazatukban remekek. Azt is megértem, hogy a sakk inkább férfi terep, és ad teret adnak, hogy mennyire nehéz a női sakkozóknak. De pont ezért röhejes, hogy ilyen csodagyereket ír Mallory-ből. Én kb. úgy éltem meg, mintha ezzel azoknak a sakkmesternőknek mutatna be, akik felépítették magukat és a karrierjüket. Mert Mallory-nak minden az ölébe hullik, és kényelmesen csak sakkozgat, nincs mögötte az a munka, amit mindenki más beletett a regényben, csak zseni Mallory nem. Könyörgök, még Nolan, aki szintén sakk csodagyereknek és zseninek van megírva, neki is komoly munkája van ebben! Ok, talán ezt mégsem engedtem el annyira, mint szeretném hinni.
De a helyzet az, hogy nem ez bosszantott legjobban. Már azon felhúztam a szemöldököm, hogy Nolan kocka nagyban, akinek minden a sakk körül forog. Akkor mégis, hogy néz ki úgy, mintha teniszezne és nem sakkozna? Ok, new adult, jó pasi kell legyen a férfi főszereplő, a jóképű voltát még le is nyelem, de mitől lesz izmos és fizikailag sportos? Attól, hogy ül a sakktábla mellett? De Nolannel ez az egyetlen bajom. Ő a kötet Hazelwood-tipikus karaktere abban, hogy eddig aszexuális volt, Mallory kezdi el érdekelni úgy is. Van családi drámája, megvan a helye a világban, ő tudja, ki ő, és alakítja az életét.
És, akkor elértünk oda, amit kerülgetek, de ami legjobban irritált. Mallory Greenleaf. Többször olvashatjuk, hogy zseni, meg milyen okos. Ehhez képest olyan idióta döntéseket hoz, mintha az IQ-ja az ellentétes skálán mozogna, nem magasan. Érzelmi roncs, megváltó komplexussal. Megjátssza, hogy nem nagy áldozat feladni az egyetemi álmokat, helyette dolgozzon, segítsen a húgaival és támogassa az anyját. De áldozatként éli meg, majd belefullad az önsajnáltba és csak gyűlik benne a harag. (Jól le is ordít mindenkit, amikor kitör belőle.) Meg különben is – most komolyan, hova vezet az, ha pincérnő meg hasonló munkákat végez aprópénzért? Abból aztán hogyan akarnak megélni? Arról nem is beszélve, hogy még csak állást se talál. Érettségivel, szimplán, nem is meglepő. Mindenen megsértődik, hisztis, gyerekes. Annyira csak a saját nézőpontjából lát, annyira csak a saját bűntudata, sértődöttsége mozgatja, hogy a nagy zseni azt sem ismeri fel, hogy mi a valóság ahhoz képest, amit ő annak hisz. Még a húga viselkedését is Nolan magyarázza el neki, akinek szociális érzéke alig akad. De ő látja. Mallory meg nagyon nem.
És igen, megvan a románcok kötelező szerkezete buta okkal szakítással, nagy gesztussal és happy enddel. Előre lehetett tudni, mi és mikor jön, Mallory hisztije meg elérte a tűréshatárom a béna okos szakítás után. Hangoskönyvként esténként az Abigélt hallgatom, és esküszöm, az ott 13-14 éves lányok hitelesebbek és érettebbek, mint itt Mallory. Pedig megvannak a kislányos dolgaik és játékaik. De még Sheldon Cooper is normálisabb nála, pedig aztán ő tényleg különc csodagyerek.
Így aztán lepereg rólam, hogy ezzel miképpen mutatna példát a lányoknak, hogy olyan területen is próbálkozhatnak, amit nem tartunk nőiesnek. Stílusra se ad semmi újat, nagyon olyan, mint a szerző többi könyve. Cselekményben, szereplőkben is ugyanabból dolgozik kis változásokkal.
Vagyis, ezt most nagyon nem tudtam tolerálni. Nem tudom, ha nem a Vezércsel az egyik kedvenc könyvem, jobban viselem-e ezt, de tényleg kár összemérni a kettőt. Klisés románc Miss Zseni, aki inkább Miss Hiszti, főszereplésével.