Kamaszos, szerelmes, világváltós, játszmás.

Juliette új szerepben kell, hogy helyt álljon. Most ő a főparancsnok, ennek minden terhével. Az egész szektor jóléte rajta múlik, és a lány valóban egy jobb világot képzel az embereknek. Háborúra készült, harcolni tud, de azzal kell szembenéznie, hogy nem az erejét kell használnia. Papírmunka sokasága, diplomáciai trükkök sorát kellene bevetnie, noha semmilyen alapja nincs hozzá. Warner a támasza, de a fiú is küszködik. Túl sok titkot őriz még mindig, a szociopata maszk levevése sem megy egyszerűen. Főleg, mert nem akar szembenézni azzal, hogy gyűlölte, mégis gyászolja az apját. Amikor a főparancsnokok gyermekei elkezdenek látogatóba jönni, a titkok lassan mindennek az elemésztésével fenyegetnek. Ez egy más háború, mint amire készen állnak.

Egyszer volt, hol nem volt, egy trilógia. Ami egyszerre szólt arról, hogy az ember felfedezze magában az erőt, kiálljon és ne csak magát, de a világot is megmentse. Hogy a látszólag szörnyeteg maszkja mögött felfedezze a nyomorult embert, akit szeretettel meg lehet váltani a pokolból, amiben élnie kell.

Most pedig van egy sorozat, amit ebből a lezárt, egész történetből kellene leágaztatni. Mert egy percre nem tudom azt hinni, hogy Mafi a nagy mesélhetnék és egy remek folytatás ötlete miatt tért vissza ebbe az univerzumba. Sokkal inkább a disztópia, YA zsáner divatba kerülése adhatott egy újabb lendületet rókanyúzásra.

Erőszakkal kell felnyitni a lezárt szálakat, tökéletesen véglegesített kapcsolatokat kell konfliktusokkal feltölteni, amit nem volt jó érzés olvasni. Warner és Juliette megszenvedtek azért, hogy együtt legyenek. Nem sima szerelem az övék, mert támaszok is egymásnak. Mafi ezt kell, hogy felrúgja. Sajnos, nem mondhatni, hogy jó ötlettel. Warner őriz titkokat, Juliette kap egy rejtélyes múltat, amiről eddig szó sem lehetett – vagyis, balhézzanak a nagy semmin. Most komolyan, azon kell besértődni, hogy egy 20 éves fiatalembernek, aki a világuk vezetőjének a fia volt, nem Juliette az első barátnője? Mégis, mit gondolt, zárdában élt fiú létére?

Ennél már csak az rosszabb, ahogy Juliette karakterfejlődését is semmibe veszi az új szál miatt. Juliette megtalálta a saját erejét, önbizalommal vértezte fel magát. Megdöntött egy egész politikai rendszert, és a szerelmi életét is rendbe tudta szedni. Most pedig megint ott tartunk, hogy megkérdőjelezi magát, bizonytalankodik és visszavedlik a régi énjébe.

Egyedül Warner, akinek tényleg olyan konfliktusai vannak, ami nem ennyire mű. Már eleve az, hogy gyász és gyűlölet keveredik benne. Ahogy szembe kell néznie azzal, mennyit változott a személyisége. Miket kellett tennie a túlélésért.

A stílusa maradt az, ami olvastatja. Még akkor is, amikor az agyamra megy Juliette önsajnálata és nyavalygása, akkor is élvezetes tud maradni. Más Juliette és Warner stílusa, ami szintén jó pont. Warner stílusa jobban bejött nekem, de a célközönségnek – kamasz lányok, jobban fogják bírni Juliette érzelmi hullámvasútját is.

Bár visszasírom az eredeti trilógiát, az sokkal jobban sikerült ennél, annyira érdekel a szereplők sorsa, hogy jövők vissza a következő részre is.

Mafi: Ne hazudj – Mint disztópia: 60% erős az érzelmi vonala, abszolút karakterközpontú. Világa még szűkös.

Szubjektíven: 50% nem fájt olvasni, de nem tudott beszippantani. Hiányérzetem van!