Anyasággal megbirkózós, szerelmes, saját útra találós.

Paige még kislány volt, amikor az édesanyja elhagyta őt is, az apját is. A lány látszólag nyugodtan nőtt fel, de az anyja ütötte seb soha nem hegedt be. Az első nagy szerelem, az első komoly döntés, a pályaválasztása – minden mögött ott állt a kérdés, miért. Ő csinált valamit rosszul? Ám az életébe lép Nick, a jóképű és tehetséges, jó családból való sebészgyakornok, aki otthont akar neki adni. Aki szereti akkor is, amikor ő maga sincs tisztában magával. Vele tart, alkalmazkodik, feleség lesz. Ám amikor teherbe esik, egyre több kétség merül fel benne. Ahogy megvan a baba, egyszerűen nem bírja tovább. El kell mennie, válaszokat kell találnia, most Nick sem segíthet. De mi lesz az ára a kutatásnak? Lesz még hova hazatérnie?

Nem ezzel kellene kezdenem, de még nem vagyok túl ennek a regénynek a végén. Olyan értelemben, hogy nem értem. Vagy csak nem akarom érteni? Nem is tudom. Az egyik jelenetben még az a narráció, hogy rendbe lesznek, kezdenek egy új közös életet. A végén, ami majdnem a rá következő jelenet, meg mintha szakítanának. Most akkor mi van? Értette ezt valaki? Nekem annyira ellentétes az üzenet, hogy nem áll össze.

De hogy ezt kiírtam magamból, nézzük a regényt!

Ami kicsit más, mint Picoult tipikus regényei. Az stimmel, hogy van egy érzékeny helyzet, egy nő nagyon drámai helyzetben, de most nincs bírósági ügy. Pedig akár lehetett is volna, egy nagyon durva válással vagy távoltartással, de ez most nincs. Van helyette egy nő, akinek egyetlen trauma mondhatni tönkretette az életét.

Picoult remekül megmutatja, hogy az elhagyás milyen szinten írta be magát Paige személyiségébe. Hogyan hatott minden döntésére, és vált önbeteljesítő jóslattá. Mert akár boldog is lehetett volna, többször is, de az a régi seb nem engedte. Annyira nem, hogy már az is torzulni kezdett, amit magáról gondolt. Mintha magát ítélte volna szenvedésre.

Ezért lesz akkora munka, hogy ezzel szembenézzen és gyógyulni tudjon. A tragikus az, mikor jut el addig, hogy ezt meg kell tennie. Nekem nem ment, hogy Paige legyen az, akit sajnálok. Ugyan pszichésen alaposan megírta a szerző, miért cselekedett úgy Paige, ahogy, folyamatosan elhibázottnak éreztem a döntéseit.

Ha a regény fő témáit akarnám kiemelni, biztosan előkerülne az anyaság is. Elég sok regényben fordul elő, hogy a nőnek el kell menekülnie, rendbe kell tennie a fejét, hogy visszatérve jobb anya lehessen. Némelyikben egészen drasztikusan csinálják a lelépést, ebben is. Ok, Nick sem volt hibátlan, nagyon munkamániás volt, de vezető sebészként ez nem lepett meg. Paige legalább megpróbálhatott volna beszélni vele, segítséget kérni. Nick is képes változásra, Paige az, aki ennek esélyt sem adott.

De vissza az anyaságra. Az lenne a feminizmus, hogy Paige elmegy, a gyerekét is hátrahagyva, hogy maga lehessen? Ibsen Nórája is meglépi ezt, de ott más a helyzet. Paige fordulhatott volna a férjéhez. Meg az, hogy azért kell elmennie, hogy jobb anya lehessen – önáltatás csúcsa. A jó anya nem hagy el egy csecsemőt. Az anyák kiszolgáltatottságát, társadalmi kortünetet kellett volna itt találnom, de nem lelem. Paige sebe régebbi.

Ezt is emésztenem kell még, mert Paige döntései nagyon nem tetszettek.

Picoult: Szívverés - Mint női: 85% Paige lélekrajza mély, alapos és érzékletes ábrázolás, női szemmel női téma.

Szubjektíven: 50% a vége nagyon elvette tőle a kedvem. Különben lekötött, ha lassú is.