Múlt után nyomozós, saját identitást kereső, űrkalandos.

Öldöklő a saját útját akarja járni, ezért otthagyta új bajtársait és igyekszik maga boldogulni. Rejti a személyazonosságát, és felvételeivel üzletelve halad a célja felé. Meg akarja érteni, miért lett az előző életében tömeggyilkossá. Miért más most? De az emlékeit törölték, így más módon keresi az igazságot. Egy újabb szállítóhajó veszi a fedélzetére, de ezúttal egy újabb intelligens gépre lel a fedélzeten. A szállítóhajó kész segíteni neki, és okos kérdéseket tesz fel. Miközben Öldöklő nyomoz, egy feladatot is elvállal. Védelmeznie kell egy csapatot, de hiába látja el lelkiismeretesen a feladatát, vannak olyan események, melyekre nem lehet előre felkészülni, még egy harci robotnak sem.

Öldöklő első története nagyon megfogott. Kisregény volt, de ennek ellenére volt bőven cselekménye és mondanivalója is, a narrációról nem is beszélve, amiért önmagában is megérte volna elolvasni a könyvet.

A Mesterséges sors folytatja Öldöklő történetét, de nem tudott olyan hatást tenni rám, mint az első rész. Mi hibádzott?

1: most nem volt olyan izgalmas a cselekmény. Ugyan Öldöklő megint belekeveredik egy akciókkal teli sci-fi kalandba, most nem drukkoltam az emberek sikeréért, túléléséért. Nem kerültek közel hozzám. Nem is éreztem ezt a részt relevánsnak. Ahogy az sem érdekelt túlzottan, hogy Öldöklő miképpen igyekszik rájönni, mi történt pontosan, amiért törölni kellett a korábbi programját és személyiségét.

2: az én kérdéskör nem olyan húsbavágó. Most nincs körötte közeli ember, aki elől a főszereplőnek titkolnia kellene, mennyire más, mint a többiek. Most nem kell úgy szembenéznie azzal, mi is ő tulajdonképpen. Most nem éreztem azt a problematikát, hogy mikortól számít egy életforma élőlénynek és szabad akaratúnak, mint korábban. Még inkább az maradt meg bennem, hogy Öldöklő elmenekül e problematika elől. Azzal, hogy bujkál, mintha nem vállalná fel azt, ami ő.

Ugyan a szállítóhajóval képbe kerül az a kérdéskör, hogy vajon nem sokkal több az intelligens életforma a gépek között, mint amit az emberek legmerészebb álmukban sem gondolnának, de nem ez a szál a vezető, rendesen fel sem merül.

Ami még mindig olvastatja, a szerző stílusa. Továbbra is Öldöklő a narrátor, és magával ragadó, ahogy leképezi magában a világot. Azt ugyan nem mondanám, hogy ő maga értékelné a saját humorát, inkább ironikus kissé, de megtaláltam ebben a humort, és jókat tudtam mosolyogni rajta, ha most a cselekmény nem is fogott meg annyira.

A részletekben is mindig rábukkanok valami olyasmire, amin jókat tudok mosolyogni. Ebben például nagyon tetszett az, ahogy a szállítóhajó a tévésorozatokból akar az emberekről tanulni. Csak éppen annyira gépszerű, hogy az emberekkel nehezen boldogul, és Öldöklőtől lesi el a megfelelő reakciókat. De az sem rossz, milyen sorozatokat talál ki a szerző – most éppen egy olyat néztek, amiről nekem a Csillagkapu ugrott be. (Nem véletlen, Martha Wells ír Csillagkapu regényeket is.)

Van ebben az univerzumban bőven lehetőség, és szívesen olvasnék is több Öldöklő történetet.

Wells: Mesterséges sors – Mint sci-fi: 70% sajátos, megnyerő stílusban elmesélt történet, gondolkoztat és szórakoztat.

Szubjektíven: 65% az előző kötet túl magasra tette a lécet, ezt kevesebbnek éreztem annál.