Fülszöveg: 

Nona városa ostrom alatt áll.

A zombik visszatérnek.

De neki mindennél fontosabb a szülinapi zsúrja.

Sok tekintetben Nona éppen olyan, mint a többi ember. A családjával él, állása van a helyi iskolában, szeret a tengerparton sétálni és új kutyákkal barátkozni. Ám Nona egészen más, mint a többi ember. Hat hónapja egy idegen testében tért magához, és attól fél, hamarosan vissza kell adnia.

Az egész város darabokra hullik. Az égbolton egy óriási kék gömb ragyog, és alig várja, hogy széttépje a bolygót. Az Éden Vére csapatai körülvették a Sereg utolsó laktanyáját, már csak a Halhatatlan Császár szavára várnak. Ráadásul mindenki Nonában látja a végső fegyvert, amely megszabadíthatja őket a Kilenc Háztól. Nona viszont legszívesebben csak élné a maga életét a szeretteivel, Pyrrhával, Camillával és Palamedes-szel, de jól tudja, hogy semmi sem tart örökké.

És minden éjjel egy lányról álmodik, akinek egy koponya virít az arcára festve…

Szerintem: 

Két érzelem között vívódok. Simán csak vessek

keresztet az egész sorozatra? Eddig se szerettem, most se kedveltem meg jobban. Minek kínzom magam vele, elengedem. Vagy, azért valamit megpróbálok kihozni belőle.

A helyzet az, ahogy elkezdtem olvasni, fogni kezdtem a fejem, mégis mit olvasok. Mintha egy egészen más történetbe kerültem volna. Hol vannak a megszokott szereplők, Ki ez a Nona, hol él, kik vannak körötte?
Igen, vannak utalások és egy-egy dolog lassan összeáll, de annyira lassan… Szenvedtem vele. Nem mostanában olvastam az előző részeket, de azért annyira emlékeztem, hogy most komolyan zavarba jöjjek. Én szeretem az új megközelítéseket, amikor egy sorozaton belül is meglepnek, de ez most nagyon nem esett jól.

Hozzájön, hogy Nona nem lett szimpatikus. Nagyon semleges figura. Gideonnak megvolt a maga erős, határozott jelenléte és stílusa. Harrow elég megszállott volt a célja iránt és elég drámai volt az eredettörténete. De Nona? A másik két lányhoz képest elveszik a történetében.
Az sem jött be, ahogy a nevelőivel/barátaival kommunikál és a kis hétköznapi életét éli. A baráti, kellemes légkör megvan, de ebben a sorozatban a horrort szerettem. Nem a családi idillt.

Talán csak az tetszett, amikor a múltba mentünk vissza. Amikor John és társai a világot formálták, amiből a leírt jelen alakult ki. Az hagyományos sci-fi, átláthatóbb és az kapcsolódik szervesebben a korábbi kötetekhez. Mivel tudjuk, mi lett a vége, világrengető kanyarokat nem vártam, nem is kaptam, de ki voltam azzal békülve. John még érthetőbb fogura is lett nekem, mint Nona. A jelenetek, amikre felkaptam a fejem, abból a szálból jönnek – mint a húsfal a haszonállatokból. Ez pont olyan sokkolás, amit előzetesen vártam, de csak keveset kaptam.

A vége is. Csak néztem az utolsó oldalt és kérdeztem magamtól, hogy most mi is van. John szíven lesz szúrva, amibe elvben bele kellene halnia, de itt arra ébred fel és már idézi is Poe-t? Mi van? Nem élveztem túlzottan, hogy most túl sokszor próbáltam rájönni, mi is történik.

Most talán annyira nem akasztott meg a szöveg, emlékeim szerint az előző kötetek mocskosabb nyelvezetet kaptak. Amikor a végére Gideon feltűnik, megszólal, már meg is volt az ismerős hangulat és stílus. De addig? Felmerült bennem, hogy az erősebb és durvább nyelvezet is jobb volt ennél, mert az hatott rám. Nem jól, de az egyedi és felismerhető. Ez meg olyan… semmilyen.

Most nem érzem késznek rá magam, de egyszer a trilógiát egyben kellene átmosni magamon. Akkor talán megvannak olyan összefüggések is, amiket most nem kicsit hiányoltam és jöttek a 'mi van' pillanatok helyette.