Visszaemlékezős, emberi sorsos, tragikus, katasztrófás.

1986, Csernobil. Az atomerőmű égett, a tűzoltóság azonnal a helyszínre sietett. Sajtócsend volt, látszólag minden rendben volt. Ám a tűzoltók pár napon belül, borzalmas kínok között meghaltak. A feleség, aki a férje mellett volt, pár hónappal később halott kislányt szült: a baba szívta be a sugárzást, ami az anyját érte az apjából. A termőtalajt le kellett kaparni. A lakosságot ki kellett telepíteni, a hátrahagyott házi állatokat kirendelt vadászoknak kellett likvidálni. Az öregek nem akartak elmenni, sokan visszaszöktek a kényszerű kitelepítés után. Ahol a robotok már nem bírták a munkát, embereket vezényeltek ki. Pilóták, katonák, családtagok: megannyi halál és szenvedés, aminek máig nincs vége.

Szvetlana Alekszijevics 2015-ben kapott irodalmi Nobelt. Akkor mégsem keltett akkora figyelmet a munkássága nálunk – noha a kötetei nálunk is megjelentek sorban, az Európa gondozásában. A tömegkultúra kellett, hogy szélesen ismert legyen és ez a kötet az eladási listák előkelő helyein szerepeljen.

Pontosabban, az HBO hatalmas sikerű sorozata, a Csernobil kellett Alekszijevics felfedezéséhez. Ugyan hivatalosan semmi köze a regénynek és a mini sorozatnak egymáshoz, mindkettő ismeretében nem lehet nem észrevenni az azonos pontokat. A sorozat mellékszálai mind itt vannak, ebben a kötetben. A tűzoltó feleség, aki a gyermekével fizetett azért, mert a férje mellett maradt a haldoklása alatt. A vadászok, akiknek ki kellett lőni a hátrahagyott macskákat és kutyákat. A bányászok, akik meztelenül hordták a földet a szennyezettség közepén. Amikor a katona ment a tetőre, ahol a robot bedöglött a sugárzástól. Mindaz, amit a sorozatban láttam, a kötet szerves részét képezte.

Ami más: Alekszijevics messze tartja magától a politikát. Nem az okot kereste, miért történt. Nem a tudósokat és a kormány emberét emeli kik, akik hárítani igyekeznek a katasztrófát. Alekszijevics az embereket mutatja be, akik megélték, túlélték, akik máig együtt élnek Csernobil örökségével.

Azért így is érezni lehet, milyen bűnöket követett el a szovjet állam az emberekkel szemben. Csak éppen, itt hozzáadódik az orosz mentalitás is. Ahogy a kötetben az egyik alany fogalmaz, nekik soha nem lesz rendezett útjuk vagy prosperáló gazdaságuk. De ha kell, hőseik mindig lesznek. Akik feláldozzák az életük, mentve a többséget, nem nézve azt, miért és ki miatt kell neki ilyen áldozatot hozni.

Így tele is van a kötet megrázó és fájdalmas történetekkel. A kisemberek meghozták a nagy áldozatokat, és ártatlanok rengeteget szenvedtek itt. Ők maguk mesélik el a történetük, ezt az írónő remekül vissza is adja. Interjúk, de Alekszijevics teljesen háttérben marad, csak közvetíti a történeteket, nagyon ritka, ha valamiért megjegyzést tesz vagy belép a történetbe.

Kiváló a szerkesztés. Annak ellenére, hogy az írónő hangját nem halljuk, érezni, mennyire szíve-lelke a történetekben van. Logikája van a történeteknek, még érzelme íve is, ahogy kötetté rendezte őket.

Érzelmileg nagyon megterhelő könyv: egyszerre szól az emberiség bűneiről, hősiességről, és mérhetetlen fájdalomról. Felnőtt fejjel mindenkinek érdemes lenne elolvasni.

Alekszijevics: Csernobili ima - Mint dokumentumregény: 100% alapos és megrázó. Jó megközelítés, mélyen emberi. Hiteles.

Szubjektíven: 100% közel hozza a felfoghatatlant. Borzalmas, de letehetetlen is. Fájt.