Fülszöveg: 

A ​csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből.

Szerintem: 

Bajban lennék, ha meg kellene mondanom, melyik volt a szívbe leginkább beletépő Alekszijevics-riportkötet. Már nem tudnám rávágni, hogy a Csernobil történetét feldolgozó. Ez a kötet is, a nők

történetét a II. világháborúban feldolgozó rész is brutális.

A szerzőtől megismert technika szerint van felépítve. Történeteket mond el, tematika szerint csoportosítva. Asszonyok mesélték el neki az emlékeiket, és azok vannak ide lejegyezve. A szerző magnóval interjúzott, ezek pedig kivonatok. Gyakran igyekszik a verbális hatásokat, szüneteket is kifejezni, de a nyelv már köznyelvre van csiszolva. (A fordító is lehetett, de mindenképpen hálás vagyok neki. Tájnyelvbe átültetést vagy kiejtési hibákat, stb. nem szívesen olvastam volna. A fonetikus átiratok nem a történelem, inkább a nyelvészet asztalára tartoznak.)

Tartalmilag a háború köti össze őket. Ezek az asszonyok harcoltak – meséltek hivatásos katonák vagy a frontszemélyzetbe tartozók, mint a hadi ápolónők. De hangot kaptak a partizánok is. A történeteik pedig sokfélék, és itt van szerepe a szerző rendező elvének. Az egyik történet a hétköznapokról mesél, hogy pl. milyen volt, hogy a szovjet sereg nem adott női alsóneműt. Férfi alsógatyában, ingben harcoltak a nők is. Nem kaptak betét, van benne olyan elmondott emlék, hogy a nők meneteltek elöl, véres maradt utánuk a homok, a férfi katonák meg követték őket és úgy tettek, mintha nem látnának semmit. A kiképzés, a szállás, a feladatok. Más történetben konkrétan a harcok vannak leírva – harckocsizó, de mesterlövész is megszólalt. Nővér és doktornő. Az egyik kedvenc történetem egy mozdonyvezetőnőé, aki a férjével dolgozott együtt és kb. a vonaton neveltek gyereket is.
De megrázó az is, amikor a mesterlövészek mesélnek arról, hogy mennyire nehéz lelőni valakit. A táblára könnyű, de amikor tényleg lőni kellett, abba szinte belepusztultak.

Van azonban még egy vonal, ami felfedezhető a sorok között. Az igazság. Amiből van egy hivatalos, elmondott verzió és azoknak a személyes igazsága, akik ezt megélték. Ha nem is mindenki akarta vagy tudta megfogalmazni, benne van, hogy mennyire fanatizálva voltak. Ahogy ezek a fiatalok harcolni akartak, azt sem tudva, mire vállalkoztak. Ahogy hittek, és fel nem foghatták, hogy baj van a rendszerükkel. Az csak később jött, amikor már nyertesek voltak és a másik igazság mindent elnyomott. Az embereknek nem kellett a szenvedések, a megélt események története, a párt hősöket és hősi meséket adott nekik. Aki elmondhatta volna, mi volt Nyugaton, gyanús lett. Az valami kegyetlen, amikor végigharcolt egy háborút, hitt és otthon gyanús lesz, táborba vetik, nehogy elmondhassa kint mit tapasztalt. Sok történetben ott a keserű hang, hogy hallgatni kellett. Aki a háborúban hős volt és helye volt, nem csak azzal küzdött, hogy újra nőként tudjon létezni és tovább élni, még a társadalom is megvetette. Tábori szajháknak minősítették pl. az ápolónőket is.

Sűrűn megjelenik, mennyire nem egy volt férfiak és nők megítélése. A háború után a férfiak hordták a kitüntetéseik, büszkék voltak és becsülték őket. Ott védelmezték a nőket, a társaik voltak. De utána? Tönkrement a lányok híre, és azok, akik halni is készek voltak értük korábban, most megtagadták őket. Többen kiemelték, a sérülések is mennyire nem egyformán hatottak. Ha egy férfi vesztette el a lábát? Hős, szerették, megnősült, megbecsült. Egy nő ugyanabban a helyzetben elveszett, teher lett, senkinek nem kellett többé.

Van benne egy érdekes kettősség, hogy miképpen lehet ugyanazt a rendszert szeretni és megvetni is.

Alekszijevics többször kiemelte, hogy neki az emberek igazsága kellett. A mindennapi embernek akart hangot adni és nem többet tenni. Magát nagyon ki is vonja a képletből, egy-egy bekötőszövegben megjelenik az alakja, de nem fogalmaz meg tételeket vagy von le következtetéseket. Átadja, amit összegyűjtött.

Sok benne a tragédia, és mai fejjel nehéz is megérteni ezt az egészet. De pont ezért kellenek az ilyen könyvek, a személyes történetek. Bár a történelem a legrosszabb módokon ismételi önmagát, én szeretném remélni, hogy ha ismerjük ezeket a történeteket, ha nem a korszakot, hanem az embert és annak szenvedését látjuk, nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer.

Idézet: 

A háborúban a szerelem az egyetlen személyes esemény az ember életében. A többi mind közös – még a halál is.

Gyűlölet nélkül nem lehet lőni. Ez háború – nem vadászat. Emlékszem, ahogy a politikai foglalkozásokon felolvasták Ilja Ehrenburg cikkét: „Öld meg a németet!” Ha találkozol vele, öld meg. Híres cikk, mindenki olvasta abban az időben, fejből tudtuk. Nagy hatással volt rám, a háborúban végig ott volt a táskámban ez a cikk, meg édesapám halotti értesítője… Lőni! Lőni! Bosszút kell állnom…

Később nem egyszer szembesültem ezzel a kétfajta igazsággal, ami egy és ugyanazon emberben él: a saját igaza, amit el kell felejtenie, s másik, a rákényszerített hivatalos.