Fülszöveg: 

Amikor ​a kegyetlen elnyomó rezsim 1933 után átvette a hatalmat, a németek azon része, akik közül a többség – nagyjából 20 millióan, a lakosság kétharmada – soha nem szavazott a nemzetiszocialistákra, igyekezett meglapulni és óvni a családját. Vidékre költöztek vagy színleg támogatták a rendszert, miközben a náci propaganda és az álhírek közepette próbálták kitalálni, mi zajlik valójában a Harmadik Birodalomban.
Az állandó fenyegetettség és létbizonytalanság ellenére sok hétköznapi ember mégis erőt merített az ellenállás valamilyen formájához, bár tudta, hogy ezzel akár az életét is kockáztatja. Többen voltak a bátor ellenállók, mint amennyiről a hivatalos statisztikák szólnak: tanárok, ügyvédek, gyári munkások, háztartásbeliek, boltosok, egyházi emberek, szakszervezeti tagok, katonatisztek, arisztokraták.

Szerintem: 

A kötet koncepciója érdekes. Azt vizsgálja, hogy

a náci Birodalomban mit tudott tenni egy jó ember. Németek, akik nem értettek egyet Hitlerrel.

Clay módszere az, hogy pár életutat ragad ki, és az ő történetüket, a családjuk életét rekonstruálja a nácik felemelkedésétől a közvetlenül háború utáni évekig. Némileg regényszerűen, egymást váltva a különböző szereplőket. Nem csak a politikai életüket, egy esetleges aktív ellenállást, hanem a magánéletüket is bemutatja. Konkrétan hogyan éltek, kit szerettek, milyen szülők vagy gyermekek voltak.

Ezzel azt akarja bizonyítani, hogy nincs kollektív bűnösség. A német nem egy egységes zászlóalj volt, akik a náci eszmékben mélyen hívőként vonulnak a Führer után. Ott és akkor is voltak másként gondolkodók, akik próbálkoztak. Alapvetően egyet is értek azzal a szemlélettel, hogy egy konkrét közösség bűneiért ne hibáztassunk egy nagyobb halmazt. Csak éppen a történeteket olvasva, nekem a jó német kifejezés a címből nem tűnik minden esetben helytállónak.

Mert az ok, hogy az egyik kiemelt szereplő, egy magasra jutó katonatiszt aktívan is igyekszik küzdeni. Bekerül egy Hitler elleni összeesküvésbe, és azok közé tartozik, akik a legrosszabb előtt megpróbáltak végezni a diktátorral. Ez nem várható el mindenkitől, mert nem voltak olyan helyzetben, olyan lehetőségek között. Ő az abszolút példa, hogy ki a jó német. Közben meg látjuk, hogy milyen romantikus volt a házassága, milyen jó szülő lett, stb. Látjuk, hogy az életét adta a hitéért, és a családja hogyan boldogul majd nélküle. Szenvedve, gyászolva, természetesen, de rá büszkék lehettek később is. Ezt a történetet szerettem egyedül, talán látszik is.

Még az is ok, hogy a hívő kommunista bekerül egy munkatáborba, és a családja küszködik az életben maradásért, miközben a hitüket is őrzik. Ha ők nem is ragadnak fegyvert, vagy küzdenek a nácikkal, de áldozatokat hoztak, küszködtek, valamit megőriztek.

De aztán jönnek az olyan történetek, mint a sikeres íróé. Aki felfogja, hogy a történeteinek meg kell felelnie a náci ízlésnek, vagy nem lesznek kiadva, ő maga meg rosszabb sorsra is juthat. Így elkezd könnyedebb történeteket és románcokat írni. Még egy komoly német bestsellere is lesz, két mélyre csúszott fiatal szerelméről, akik tisztes emberekké tudnak válni egymásba kapaszkodva. Itt már gondban vagyok, mennyire áll a jó jelző. Mert ok, nem lett a nácik talpnyalója. De kiegyezett, kivárt és kerülte az olyasmit, ami kicsit is állásfoglalás lett volna. Ő nem őrzött meg semmit, nem küszködött. Maga az író alakja különben szimpatikus, de mint jó német? Nem tudom, talán túlzottan azonosulok Babits soraival, ha nem is erre a közegre írta, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Hát, írónk szerintem ez a kategória.

Így én a történetek mellett gondolkodtam is, mi lehet a cél. Mitől lesz egy ilyen ember jó német? Végül arra jutottam, hogy legalább nem ártott. Nem cselekedett a hite ellen. Ha nem is tudott aktívan vagy passzívan fellépni a nácik ellen, legalább, semmiben sem segítette őket. Túlélt. Innen, kívülről, könnyű ítélkezni, de benne élni más lehetett. A fenti példák mutatják, mire jutott, aki azt tette, amit várnék: kivégzés, fogság.

A kötet különben érezhetően gondos munka. Sok utánajárás, forrás, interjú, amin alapszik. Vannak fotók, van történelmi hitele.

A stílusa is az ismeretközlő irodalomé, és nem a regényeké. Meg sem próbál jeleneteket komponálni, ismert eseteket mond el tárgyilagosan.

Ha küzdök is azzal, hogy nekem és a szerzőnek ki a jó, azért a kötet érdekes volt. Gondolkoztatott.