Nyomozós, hamis leveles, családi titkos.

Hercule Poirot békésen tölti a napját, amikor egy felháborodott asszony nekitámad. Hogy merte azzal vádolni őt, hogy megölte Barnabas Pandy-t? Ő még csak azt sem érti, miről van szó. Se a nőt, se a meggyilkoltat nem ismeri, leveleket sem írt. A helyzet fokozódik, amikor újabb emberek jönnek és vádolják a vádló, pontatlan levelek megírásával. Ez már felkelte Poirot nyomozói önérzetét, és nyomozni kezd, ki az a Pandy. Tényleg halott – de vajon tényleg gyilkosság áldozata lett? Poirot beleveti magát az ügy részleteibe, és hamarosan eltitkolt kapcsolatokra is fényt derít. Nem marad más hátra, mint egy nagy leleplezésen mindent kimondani, és hozzájárulni az igazságszolgáltatáshoz.

Agatha Christie nem véletlenül lett a krimi nagyasszonya. Olyan regényeket írt, melyekben nem csak pengeélesen mutatott meg egy bűntényt és a körötte levők lélekrajzát, de a korszak társadalmának is tükröt tartott. A regényei párbeszédekre épültek, kihallgatásokra, de nem lettek unalmasak vagy egy helyben toporgók. Az ő hőseinek el lehetett hinni, miből és hogyan fejtették meg az ügyet. Az olvasó is észrevehette a jeleket és nyomokat, ha ügyes volt.

Teremtett nem egy örök figurát, akik közül talán Poirot, aki máig köztudatban van. Mint ilyen jellegzetes figura, nem meglepő, hogy más író is dolgozik a fenntartásán. Sophie Hannah az, aki több új esetet is írt a belga nyomozónak. Magyarul ez a 3. ilyen.

Szerettem is volna, ha jó lesz, amit írt. Ha méltó örököse lenne Christie örökségének, de sajnos, még mindig azt érzem, minden téren el van maradva az eredetitől.

Ami a legfájóbb, a terjengősség. Agatha Christie regényeiben nincs helye ennyi felesleges jelentnek, beszélgetésnek, időhúzásnak. Itt szabályosan eluntam magam, amíg haladni kezdtek az események. Mesterkéltnek éreztem, a stílusával együtt. Mintha erőszakosan törekedne arra, hogy patinás legyen a nyelvezete, amitől aztán nagyon természetellenes lett a végeredmény. Nem volt se gördülékeny, se megragadó.

Rögtön említeni kell azt is, hogy a krimi sokkal gyengébb. A nyomok annyira jelentéktelenek, hogy a megoldáskor előszedve mesterkéltnek tűnik ezeknek a beállítása is. Tele van az egész felesleges részletekkel, amelyek úgy elrejtik az igaziakat, hogy azok valósággal újnak hatnak a nagy leleplezéskor. Amit említettem fentebb is: nincs meg Christie töménysége. Túl van írva, nyomokban és a krimi részekben is.

A nagy leleplezésnél olyan történeteket rángat elő, és magyaráz bele dolgokat, hogy a hajam égnek állt. Kifejezetten utáltam, ami ebben a történetben kiderült a szereplőkről, miért és kit, hogyan öltek meg benne.

Nem szimpatizáltam a szereplőkkel sem. Az eredetiben mindig van egy fiatal pár, akiknek Poirot segített a nyomozással. Most is van egy nagyon erőltetett szerelmi szál, de az is inkább bosszantott, mint megkedveltette volna velem a szereplőket. Sőt, a viszony erkölcstelen volta miatt inkább ellenszenvesebbé tette számomra a szereplőket.

Azzal különben is küszködtem, mennyire hihetetlen a szereplők érzelmi élete. John szerelme – az már téboly, nem szerelem. Lenore sérelmei – beteg elmére vallanak.

A BBC remekül újraértelmezte Poirot karakterét – Hannah nem volt képes erre.

Hannah: A háromnegyed rejtélye – Mint krimi: 40% a zsáner elemeit korrektül használja, de erőltetett a stílus és a sztori is.

Szubjektíven: 20% túlírt, a megfejtés szinte a semmiből jön, az ügy se kötött le. Nem lett jó!