Űrlényes, fejlesztős, emberiség fennmaradásáért küzdős.

Az emberiségnek meg kell védenie magát, és végre kész a terv is, ahogy ezt megtehetik. A kölcsönös megsemmisítés elvét alkalmazzák a gyakorlatban, és úgy tűnik, be is fog válni. Közben az emberiség kifejleszti a hibernálás technológiáját, így évszázadokon keresztül segíthetnek a ragyogó elmék biztonságban tartani a bolygót és a lakóit. Ahogy a politika és az űrbeli helyzet változik, a Földön is mások lesznek az emberek és a társadalom. Eljön az a pont, amikor meglépik a megléphetetlennek hitt fenyegetések beváltását, és új módszerek kellenek a világűrben fennmaradáshoz. Az emberi érzelmek és karakterek talán az egyetlenek, melyek állandóak maradnak évszázadok tükrében is.

Ezt képtelen vagyok normálisan összefoglalni – nem azért, mert ez már a harmadik kötet, és szükségem lenne a korábban történtek ismertetéséhez. Tulajdonképpen csak az alaphelyzet az, amit az előző regényekben örökölt a cselekmény. Az emberiség olyan helyzetben van, hogy egy fejlettebb kultúra bármikor elpusztíthatná. De ha megteszik, a világegyetem megtudja, ők hol rejtőznek benne. Ami pedig az ő halálos ítéletük lenne.

Maga a szerző emlékeztet nem egyszer arra, hogy ez a helyzet kísértetiesen hasonlít a hidegháborúra. Amikor mindkét félnek módjában áll elpusztítani a másikat: hogy mindenki túlélje, nem tesznek semmit, de a fenyegetés folyamatosan jelen van. Ez azonban mégsem alkalmazható pontosan a helyzetre, hiszen itt a másik fél nem ember, így másként tudnak reagálni, mint tették az amerikaiak és az oroszok a történelem során. Más is lesz a cselekmény végkimenetele, ha maga a feszültség ismerős is.

De visszatérve a cselekményre. Kevesebb kiemelt szereplő van, akik végigélik a durván 5 éra döntő pillanatait a lefagyasztásnak hála. Cixin Liu még azt is megörökíti, ahogy ezek az elmék hol fáradtabbak, hol belevetik magukat az eseményekbe és nem csak passzív szemlélői a történelemnek. A gondom két részből fakad: egyrészt, a cselekmény egy része nagyon igényelné a magasabb fizikai ismereteket, vagy legalább az érdeklődést az irányukba. A szöveg és a cselekmény egy része kifejezetten tudományos. A szerző ezeket magyarázza is, érthető, de akit annyira nem érdekel ez, mint engem, az szenvedni fog. Másrészt, nem sikerült olyan szereplőt találnom, akivel szimpatizáltam volna, akinek izgulva követtem volna a sorsát. Pedig nem rossz figurák, csak egyszerűen hidegen hagytak. Ez az életforma a sok alvással és az ettől módosult kapcsolatokkal nagyon ellenemre volt. Befekszel pár évre, mire felébredsz, már azok leszármazottai vesznek körül, akiket egykor ismertél. Juj.

Az sem segített, hogy a keleti nevek miatt nem is igen tudtam megjegyezni, ki kicsoda és mikor szerepelt legutóbb. A legelején van egy pár fős táblázat, a korábbi regények szereplőiről. Remek lett volna, ha a mostani főszereplők is oda kerülnek, akkor sokkal könnyebben boldogultam volna Xin és Ji megkülönböztetésével, de kiemelhetnék másokat is, nem igazán ment a nevek megjegyzése és karakterhez kötése.

Pedig egy okos, nagyon átgondolt és gondosan szerkesztett kötetről van szó. Minden lapján érezni a belefektetett munkát, és sci-fi szemmel nézve erős kötet is. Tartalmas.

Nem az én regényem volt, de a sci-fi szerelmeseinek érdemes olvasnia és beszereznie.

Cixin: A halál vége – Mint sci-fi: 80% nagyívű, kevés szereplővel is érákat fog át, tudományos alapossággal írva.

Szubjektíven: 15% egyszerűen nem fekszik a zsáner. Rengeteg fizika, unszimpatikus hősök.