Fülszöveg: 

2234. ​július 25-én az Adamura felfedezi az anomáliát.
A Talósz VII látszólag lakatlan bolygóján fekete folt sötétlik: egy kör alakú üreg, ötven kilométer átmérőjű. Nem természetes képződmény, ez lehet az első bizonyíték az intelligens, tudatos idegenek létezésére.
Az Adamura kapitánya úgy dönt, önként jelentkezők kis csapatát teszi le a bolygón, hogy földeríthessék a környéket és az üreget. Alex Crichton xenobiológus, aki feleségét gyászolja, a jelentkezők között van. Hatan szállnak le, négyen indulnak el gyalogosan. Ketten a deszanthajóban maradnak. A négy felderítő négy bolygóról származik, és mindegyikük hurcolja a saját traumáját. Hogyan tudnak együttműködni, ha az egyik értelmetlennek találja a küldetést, a másik meg ebben reméli megtalálni romba dőlt élete jelentőségét? Ahogy egyre közelebb kerülnek az üreghez, úgy fokozódik a feszültség az expedíció tagjai között.
Hiába nem nagy a távolság, hiába erősödik az üreg vonzása, a négy felfedező egyre lassabban halad. Vonszolják magukat, a felszerelésüket, a múltjuk árnyait. Ki építette az üreget és milyen céllal? Miért adja le az üreg magas frekvenciájú rádióhullámok 10,6 másodpercenként ismétlődő kisülését? Hogyan lehet ezt fizikailag elviselni, ahogy egyre közelebb érnek?

Négyen indultak. Hányan térnek vissza?

Szerintem: 

Nem először futok bele olyan regénybe, aminek van egy látszólagos cselekménye, de

szerintem egészen másról szól, mint amit tényleges olvasok. Jelen pillanatban Paolini ezen története nem tetszett és nem csak azért, mert nem tetszett ez a mássága.

A felszínen egy űrkalandot kapunk, már amennyire a kaland szó erre illik. Van egy csapat űrhajós, akik felfedeznek egy jobb szó híján: lyukat. Le akarnak menni a hajóról felderíteni, mi az. Csapatot szerveznek és hatan nekiindulnak a bolygónak az alagút felé.
A cselekmény olvasva az, hogyan nő a tagok között a feszültség, miképpen próbálják leküzdeni a keletkező hibákat és túlélni a helyi őslakosok, a teknősök támadásait. Abban különben nincs rendszer – van, ahol simán át tudnak menni, máshol meg nekik mennek.

Csak éppen igazából mindez lényegtelen. Nem is igazán ez van a fókuszban, azt mindig csak belebegteti az elbeszélő hátterében, hogy éppen mi történik a küldetésen. Paolini sokkal inkább arról ír, hogy Alex Crichton – a neve tisztelgés lehet Michael Crichton előtt – mit érez, min gondolkodik és a társaság többi tagja közti elméleti összecsapást közvetíti.
Ezzel meg sikerült is elaltatnia.

A csapat ugyanis a valláson veszekszik. Az egyik tag nagyon is hívő, és itt is az Istent keresi. Különben Crichton tud hozzá is kapcsolódni – neki is vigasz lenne, ha igaz lenne, ha hihetne és akkor remélhetné, hogy Layla halála nem jelenti mindennek a végét. De ő különösebben nem kapcsolódik be ebbe a történetbe, ez is ott zajlik a látóterén és ennyi.

Mert a fő szál, ami mindenre rávetül, hogy Crichton özvegy. Iszonyatosan gyászolja a balesetben meghalt feleségét, Laylát. Erre az útra is azért jelentkezett, mert nem bírt a megszokott környezetében maradni és hiszi, hogy Laylának tetszett volna ez a küldetés. Az igazi cselekmény meg az, ahogy újragondolja a kapcsolatukat, hibáztatja magát és szenved. Mi apránként tudjuk meg a részleteket, a veszekedésüket és miért is hibáztatja magát a férfi.
Tudom úgy nézni, hogy ezzel Paolini szintet lépett. Ennyire lélektanilag összerakott történetet még nem írt. Nekem nagyon úgy jött le az egész, hogy az egész sci-fi és kaland, meg minden, csak körítés, de a fő az, hogy az ember miképpen birkózik meg a gyásszal, és jut el arra a pontra, hogy menni kell tovább. Élni, lépegetni előre, ha könnyebb is lenne beleugrani a szakadékba.
A gond csak az, hogy én a legtöbbször a történetért olvasok és nem a lélekrajzért. Ez viszont keményen az. Szomorú, önvádló, mondjam azt: nyavalygó.

Nem szerettette meg velem a szereplőit sem. Tudósok, kalandorok, alapvetően jó emberek, de jellegtelenek. Mindenki bele tud veszni a ködbe, amit Crichton az emlékei és önvádja, meg a jelene közé emel. Maga Crichton meg kimerül annyiban, hogy ő a gyászoló férj. Nem mondhatnám, hogy ezzel meg tudott volna fogni.

Mi a legjobb a regényben? A könyv borítója, az tetszett. Értékelem, hogy most először érzem, hogy a szerző íróként is fejlődött. Csak éppen annyira nagyon nem tetszett ez a regény…