Szerelmes, betegséggel küzdős, elköszönős.

Kate sok mindenen ment keresztül fiatal kora ellenére. Rossz családi háttér, egy beteg testvér, rengeteg feladás. Ám most elkezdi a főiskolát, új helyre költözik – ha így el is kell köszönni legjobb barátjától. Gus helyes, kedves, egyre jobban befutó zenész. A búcsúestén több is történt, mint barátok közt szokás, de abban maradnak, nem teszik tönkre a barátságot egy távkapcsolat miatt. Kate beleveti magát az iskolába, és hamarosan megismerkedik a titokzatos, jóképű Kellerrel. Vonzódnak egymáshoz, egyre közelednek, noha egyikük sem szeretne kapcsolatba bonyolódni. A szívnek azonban nem tudnak parancsolni, és lassan kénytelenek a titkaikat is megosztani a másikkal. Ezzel együtt szembenézni azzal, hogy számukra nincs és nem lehet jövő.

Nem egyszer írtam már, mennyire divatban vannak a halálos beteg és szerelmes történetek. Nem is olyan régen az 1000 csók miatt elmélkedtem ugyanezen. Annak ifjúsági regény volt a kerete, ennek New Adult. De, ha olyan kis különbségeket leszámítunk, hogy az egyikben egyetemre, a másikban középiskolába járnak, szinte megegyezik a kettő.

A regénnyel az is volt az egyik bajom, hogy nincs benne semmi meglepetés. Kiszámítható, hogyan alakul a szereplők kapcsolata és a szerelmük. Amiben más lenne, azon is csak bosszankodni tudtam.

A számomra legszimpatikusabb szereplő Gus volt, aki leginkább csak telefonon van jelen, mert turnézik, de felbukkan fizikailag is egy-egy jelenetben. Rá is igaz, hogy szinte túl jó, hogy igazi legyen, de ő legalább nem olyan elvarázsolt, tökéletes ember, mint Kate és Keller. Ami pedig vele kapcsolatban bosszant: bántóan tökéletes lányregény hős alapanyag. Piszok jól néz ki, tehetséges zenész és énekes, fiatal, aranyszívű. Mégis, azt gondolja, hogy nem elég jó a lánynak, akibe kamaszkora óta szerelmes. Mégis, milyennek kellene még lennie, hogy elég jó legyen? Mindent ki lehet pipálni az álompasi listáról. Jól kiakadtam, amikor előadja, pont a szerelmi vetélytársának, hogy ő nem elég jó.

Keller hibája is, amit túl nagy spoiler lenne elmesélni most, igazából a karaktere jó vonásait erősíti fel. Azt mutatja meg, hogy még annál is jobb ember, mint amilyennek elsőre tűnt.

Kate, aki tulajdonképpen egyik pokoli helyzetből került a másikba egész életében, olyan pozitív személyiség maradt, amilyen a mesében sincs. Ez a baj – ilyen szereplők csak a regények lapjain léteznek. Itt kifejezetten irritált ez a tökéletesség.

A romantikus regények egyik legfurább szerelmi háromszöge is ebben a regényben van. Itt mindenki annyira szeret mindenkit, hogy még a riválisok is jó barátok? És mindenki boldog, ha a másik boldog? Hol marad valami igazi, fájdalmas és megrázó?

Kate betegségének kellene annak lennie, de még azt is idillbe csomagolja a szerző. Azt azért nem mondanám, hogy szép halál van, de annyira el van simítva minden körötte, hogy az is túlságosan szép, hogy igaz legyen. Most komolyan, egy 19 éves ilyen simán képes elfogadni, hogy annyi és elköszön mindenkitől? Mintha direkt minden dráma és feszültség ki lenne innen iktatva, mintha mindennek, még a halálnak is idillinek kellene lennie.

A stílusában is ezt a kettőt keveri a szerző: benne van a hősnője minden pozitív és minden jó életszemlélete. Könnyed, boldog, csajos, már szinte erőszakosan. A halál tragikuma meg annyira fel van nagyítva, hogy az másik irányba túlzás. Pláne, hogy nem maga a halál módja, a szenvedésnek kellene fájnia, hanem simán annak, hogy Kate meghal. Nálam ez pont az ellenkező hatást váltotta ki: még inkább ellökött a szereplőktől.

Annyira szeretnék több pozitívumot találni benne, de egyszerűen nem megy. Túl idilli, és még a halál ellenére is nagyon lánymese.

Holden: Bright Side - Mint romantikus: 40% szépelgő, hiteltelen karakterek, indokolatlan romantikus melodráma.

Szubjektíven: 20% tipikusan olyan, ami irritál. Túl jó emberek, túl nagy dráma, túl nyálas.