Fülszöveg: 

Cassie és Auri tulajdonképpen tökéletes pár lehetne: legjobb barátok, együtt laknak, és a legkedvesebb hobbijuk, a fantasy irodalom is közös bennük. És bár Cassie úgy érzi, Aurinál jobban senki sem ismeri a földön, néha mégis úgy tűnik, világok választják el kettejüket egymástól. Míg Auri mindennap futballedzésre jár, rengeteg ismerőse van, és szeret társaságba járni, addig Cassie inkább a külvilágtól elvonulva, egy szűk, de annál szorosabb baráti körben érzi jól magát. Ám ahogy telik az idő, és minél erősebb érzelmek fűzik Aurihoz, úgy növekszik benne a félelem, hogy mindaz, ami összeköti szerelmével, sajnos nem vetekedhet azzal, ami elválasztja őket…

Szerintem: 

Nem fáj, van benne érték is, nem is az a teljesen hagyományos románc. Csak. Nincs is benne olyan plusz, amiért

elhinném, hogy meg kellett írni ezt a kötetet az első után. Az utóhangban maga a szerző is írja, hogy nem tervezett saját történetet Aurinak és Cassie-nek. Ezt szerintem érezni is.

Leginkább abban, hogy nincs újdonság. Teljes egészében áthozta a konfliktust az előző kötetből, amit túlzás is konfliktusnak nevezni. Van két ember, akik mindenki, még maguk szerint is ideálisak egymásnak, tetszenek is egymásnak, csak nem mernek kezdeményezni. Mert legjobb barátok. Mert mi van, ha a másik nem akar románcot? Ha tönkremegy a barátságuk?

Kicsit olyan a helyzet, hogy sehogy se lenne jó. Ha több lenne a románc és szenvedély, az sem tetszene, mert pont azt szerettem a kötetben, hogy egy szilárd, valódi kapcsolatot építenek tovább más irányba. Nem kell se több erotika, se több nagy egymásra találás. Így viszont alig több valamivel, amivel Kneidl előző kötetében volt.

A cselekmény az szinte semmi. Élik a szereplők a hétköznapi életüket, nincsenek kiugró nagy események. Ok, van egy családi esküvő és mennek a sci-fi találkozóra, segítenek egy LMBTQ rendezvény megszervezésében. Mind olyan hihető, reális, nem éppen regény alapanyag. Máskor ezzel nem lenne bajom, csak más téren se találok benne semmit, ami regényes lenne, lekötne és hozna valami pluszt.

A szereplők szimpatikusak, szerethetők. Cassie túl jó is, hogy igazi legyen. Tisztában van magával, az értékeivel. Kiáll magáért. Talán csak Auri miatt bizonytalan kicsit, ő félti a barátságukat, de különben kész ember. Amivel Kneidl igyekszik érdekesebbé tenni, hogy cukorbeteg. De érdemben nem foglalkozik a témával, párszor említi az inzulin adagolóját és ennyiben ki is meríti.
Auri annyival összetettebb, hogy rajta még nagy a többiek általi nyomás. Ő meg akar felelni, ezért több arcot mutat a külvilág felé. A sci-fi/fantasy rajongás pl. nem fér bele a sportkirály képbe, amit a család és a baráti kör felé mutat. Ahhoz azonban, hogy Cassie és ő tényleg működjenek, ezen túl kell lépnie. Kissé kényelmesnek érzem, hogy amint Cassie válaszutat ad, már mellszélességgel fel is vállal mindent, amit addig mélyen elrejtett. De hát ez a szokott bajom – nem szeretem, amikor a szerelem az egyetemes gyógyszer minden bajra, pl. az önértékelésre.

Kneidl hozza vissza a korábbi szereplőit, mutatóba. Beszélgetnek a mostani szereplőkkel, részei az életüknek, de ők már csak a háttér része. Azért kellenek, másokkal együtt, így itt is tudja kicsit oldani, hogy Auri és Cassie uraljanak mindent a történetben.
Már alapozva is van a 3. kötet, legalábbis az utalások alapján nagyban mernék fogadni, hogy a 3. rész párosa kikből kerül ki.

Teljesen ifjúsági regényes a stílus. Nagyon sok az érzelmi magyarázat és fejtegetés, sok a párbeszéd és a belső monológ. Lineáris, egyszerű, követhető. Nem ugrik ki se pozitív, se negatív irányba, olvasható.

Azt hiszem, megfejtettem. Ha ezzel kezdem, nem a másik kötettel, teljesen jó barátokból szerelmesek regény lenne. Így viszont nagyon éreztem azt, hogy ezt már kicsiben olvastam az előző kötetben.

Idézet: 

– Te olyan vagy nekem, mint A Gyűrűk Ura, Cassie.
– Mi? – A szó csupán egy alig hallható krákogás volt.
Auri szája sarka kissé megrándult, mintha szórakoztatná a zavarodottságom.
– Százszor is el tudnám olvasni, akkor sem unnám meg – felelte Auri fölém hajolva. Gyengéd mozdulattal kisimított a homlokomból egy hajszálat. – Nap mint nap újabb és újabb dolgokat fedezek fel, amik együttesen alkotják azt, akit annyira szeretek benned.

Ezúttal jelezte, hogy filmről van szó. Aztán a fogaira mutatott, és üvöltő mozdulatot tett, de úgy, hogy közben ne adjon ki hangot.
– Vámpírok és vérfarkasok? – találgattam, immár egy kicsit energikusabban.
Bólintott.
– Underworlds.
A fejét rázta.
– Van Helsing?
Auri ekkor a szájába dugta az ujját, és úgy tett, mintha hányna.
Ó, most már értem!
– Alkonyat!