Múlt titkait kutatós, vonzalom ellen küzdős, felújítós.

Lexie Cavendish megkapja a nagy lehetőséget: a cégben őt bízzák meg a Dunmore-kastély felmérésével és az átépítési tervek elkészültével. A cég nagy beruházást tervez, hotellá alakítaná a régi kastélyt. Lexie egyedül kénytelen kiutazni: a főnöke Franciaországban tárgyal. Arra azonban nincs felkészülve a fiatal nő, hogy a legnagyobb vetélytársuk, Grayson Fitzgerald is a helyszínen van. Mi több, ő a kastély urának egyetlen fia, aki szintén meg akarja szerezni az örökségét jelentő épületet. Ráadásul Lexie kísértetiesen ismerősnek érzi a várost, a kastélyt: a családi múltja, az anyja titkai is itt nyugszanak, és a végére is akar járni a korábban történteknek. Egyetlen támasza pont Grayson lesz, akihez egyre jobban vonzódik is, de vajon milyen szándékai vannak a férfinak?

Kathryn Taylor német származású szerző – minden könyvét nem olvastam, de amit igen, abban feltűnt, hogy az angol vidéki nemesség a témája. Most is. Ugyan van mellette más szál is, de ugyanolyan vidéki birtokon, kisnemesek közé tette a cselekményt. Még a motívumaiban is van hasonlóság, pl. a fattyúnak született örökös. Annyira a körítés azonban más, hogy ezek nem zavartak különösebben, csak megjegyeztem, hogy erről szeret írni a szerző.

Ez a kötet a románcot és némi krimis hangulatot kever elég sikeresen. Ha meg kell adnom, milyen benyomást tett rám a könyv, biztosan két hangulat mellett kötök ki: az egyik a sejtelmesség, a már szinte paranormális hangulat. A titokzatos fények a toronyból, a félig érthető beszélgetések, melyekben múltbeli titkokra utalnak, melyeket még nem ismerünk mi sem. Legfeljebb tippelni lehet. Ez a része tetszett is a könyvnek. Egy-egy pillanatra akár szellemes történetnek is elment volna.

Viszont, a romantika nem is kicsit lett banális. Néha olyan párbeszédek voltak benne, hogy a szemem keresztbe állt. Abszolút kiszámítható, és zsánertipikus, ahogy a főszereplők egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Csak azért nem sikítottam miatta, mert minden művisége és túlzott édessége ellenére is volt benne valami aranyos. Bár lehet, hogy csak a karaktereket szerettem jobban, mint amennyire zavart a romantika minősége.

Grayson kifejezetten szimpatikus volt, ő egy hiteles figura. A fiú, akit fizikailag nem bántottak, de a szülei olyan érzelmi viharban nevelték, hogy máig a karakterén vannak a nyomai. Az anyja és a férje bentlakásos iskolába küldték, a férfi nyíltan megvetette a neje szerelemgyerekét. Az apja egész életében rideg volt vele, és éppen csak ki nem tagadta. Ezért nem képes másokat közel engedni, ezért lett egy kaktusz. Miközben sikerember is, tehetséges és szorgalmas, jól is néz ki. Vagyis, épp megfelelő alany egy romantikus regényben, hogy a szerelem hatására kinyíljon és boldog legyen.

Lexie már problémásabb: neki is nehéz gyerekkort talált ki a szerző, ami részben magyarázza is, miért lett ilyen a lány. Senkinek nem kellett gyerekként, most is küzd az önbizalomhiánnyal és bármit is ér el, megkérdőjelezi, megérdemelte-e. Legyen az álmai állása, vagy a szeretett férfi figyelme. Egy ponton ez már fárasztó, mint aki direkt nehezíti a saját életét és felesleges konfliktusokat generál. Pedig helyes, kedves lány különben.

Taylor folyamatosan váltogatja a regény két alaptémáját. Az egyik jelenetben Lexie nyomozni próbál, majd Grayson iránti vonzalma miatt vannak lelki gondjai. Vagy akár fordítva: Grayson győzködi magát, hogy nem szerethet bele senkibe, majd elindul valami különös és rejtélyes kutatásra a toronyba. Ez ad dinamikát is a történetnek, és ellensúlyozza, amikor a románc kezd túl banális lenni.

Bevezető kötetnek ideális volt: szerethető hősök keresik a helyük a magánéletben és a múlt rejtélyei ködében, szép helyszínen. Jó sok nyitott kérdés csábít vissza a 2. kötetre…

Taylor: Fény a sötétségben – Mint romantikus: 59% szórakoztató, könnyed romantikus krimi, helyenként banálisan.

Szubjektíven: 75% bírtam a szereplőit, működött a regény titokzatos hangulata, bár mese is.