Nyomozós, szemtanúkat eltüntetős, megfigyelős.

Robert katonatiszt, nyomozó, akinek már csak a munkája maradt. Volt egy imádott felesége, aki nem bírta, hogy a férje mennyit van távol, és elhagyta egy másik férfiért. Robert még most sem képes kiheverni a csapást, és évekkel később is reménykedik. Most azonban olyan feladatot kap, mely mellett nem marad ideje az elveszett szerelmen töprengeni: történet egy baleset Európában, egy busznyi ember látott valamit, amit nem lett volna szabad. Robert kapja a feladatot, hogy lenyomozza őket, és biztosítsa, hogy senkinek nem beszélnek a látottakról. Robert emberről emberre halad, miközben megsejti, hogy egész másnak a szemtanúit keresi, mint amit mondtak neki. Mikor pedig rájön, hogy a kormány mire használja a munkáját, már neki is az életéért kell futnia.

Sidney Sheldon is egyike azon szerzőknek, akik szinte megállás nélkül ontják magukból a történeteket. Vannak visszatérő elemei és hőstípusai, de ennél a mennyiségnél ebben semmi meglepő nincsen.

Az Ítéletnap elsőre azt hittem, el fog térni a megszokottól. Az ufó téma miatt elhittem, hogy szerepet kap a sci-fi vonal is a cselekményben. Ehhez képest ez annyira elhanyagolható volt benne, hogy alig észrevenni. Helyette kapjuk a szokásos köröket: összeesküvés a háttérben, egy szimpatikus, de jobb sorsra érdemes hős és némi nyomozás.

A történetben lenne ötlet, de nagyon le van egyszerűsítve és ismételve minden. Az elején kifejezetten élveztem, ahogy Robert egyik szemtanútól jut a másikig, és ahogy rájön, melyik nyomon érdemes elindulnia. De aztán rutin lett az egész: mindig, ugyanaz a nyomozati elem ismétlődik és olyan, mintha mindig ugyanazt olvasnám, csak más nevekkel. A harmadik után már komolyan jelentkezett az unalom faktor is. Hasonlóan voltam a kormány titkos eltakarító hadműveletével is a háttérben. Elsőre még érdekes volt, másodszorra még elment, de harmadikra nem akartam elhinni, hogy megint ismétlődik a séma. Robert nyomoz, üzenetet küld a sikerről. A takarítócsapat is megkapja az adatokat, kimennek a helyszínre, megrendezik a balesetet, küldenek ők is egy üzenetet. Mindig, ugyanígy. A végére már azt sem tudtam díjazni, hogy minden szemtanú más halált kap – mert különben a sablon egyezett.

Kicsit mássá válik a történet, amikor Robert is ráébred, mi zajlik körötte. Akkor már egy üldözős – menekülős történetben járunk, több akcióval, de ez a fele még annyira sem tudott lekötni. Nem éreztem a téteket, a feszültséget.

Az sem tetszett, ahogy az egész regényen végigvonul Robert szenvedése a tönkrement házassága miatt. Visszatérő elem, ahogy visszagondol a nőre, a megismerkedésükre és a boldogságára, aminek már annyi. Férfi főhőstől nem szoktam meg ezt a rengeteg szenvedést és nyavalygást, ami kifejezetten irritáló volt a számomra. Ha valaki ennyire tevékeny, okos hős, hogy tud ennyire kikészülni egy évekkel korábban történt válás miatt? Legalább küzdene a nőért, vagy lenne valami aktív része a szenvedésének, de ő csak emészti magát.

A történet üzenete jó lenne, figyelmeztetés arra, hogyan bánunk egymással és a bolygónkkal. De ahogy tálalva van az üzenet, az elveszi a súlyát. Nem szívesen írom ki, de így éreztem: az ufók és ahogy jelen vannak a cselekményben, röhejesek. Annyira naiv, meseszerű az egész vonal, hogy nem illik se a könyvbe, se az író munkásságába. A Raj ugyanezt az üzenetet adta át, hasonló körülmények között, de az mennyivel jobban ült… itt mesévé degradálódik.

A szereplők és a szerző stílusa sem hagytak mély nyomokat. Elmegy, kellemes, olvasható – de semmi olyan, ami ezeknél többé vagy jobbá tenné. Tipikus karakterek, egyszerű jellemmel és szórakoztató, könnyen olvasható szöveg.

Egyszer elment, de nem Sheldon emlékezetesebb regényei közé tartozik.

Sheldon: Ítéletnap - Mint thriller: 55% ismétlődik a cselekmény, az üzenete unalmasan van átadva. Hol a poén?

Szubjektíven: 60% a szemtanúk lenyomozása és a menekülés is tetszett, de a szerelmi szál…