Fülszöveg: 

A kalandor és növényvadász Emily Blackwood megbízást fogad el a különc Heinrich Vogeltől, aki egykor egzotikus állatokkal kereskedett Manhattan szívében lévő üzletében, most pedig hátborzongató gyűjteményével egy elszigetelt, ódon skót kastélyban él.
Emily egy rég eltűnt kincs nyomába ered, ám a kincs helyett Hester Vogel naplójának elrejtett lapjaira bukkan, melyeknek a sorai között titkos nyomok bújnak meg, akár egy rejtvény darabkái.
Hester naplója egy régi, ütött-kopott könyvhöz vezeti Emilyt, s ezzel kezdetét veszi egy egészen másfajta, izgalmakkal, fordulatokkal teli kincsvadászat. A nyomok veszélyes ösvényre terelik a lányt, arra kényszerítve, hogy szembenézzen élete legsötétebb titkával is…

Szerintem: 

Megvannak azok az elemek, amelyek jelenléte taszítani kezd egy történetben. A Madárkalitka könyvtár 2 ilyet is hozott, így küzdelmes is volt elolvasni.

A történet különben történet a történetben. A jelen síkjában a

növénykutató Emily megbízást kap, hogy rendszerezze egy öregúr, Vogel hagyatékát és találja meg a testvére elrejtett kincsét. Emily-t azonban nem a gyémánt utáni hajsza köti le: felfedezi a halott Charles Vogel feleségének naplóit, és a nő arra a történetre kattan rá. Mi történt a családban? Mivel némi párhuzamot is fedez fel a történeteik között, természetesen a múlt felderítése közben a saját életével és döntéseivel is szembe kell néznie. Így ez egyszerre lesz Emily és Hester története.

Hesteré az, ami több szinten viselte meg az idegrendszerem. Az első szint, hogy a nő férje állatkereskedő. Abban az időben nagy divat az állattollak viselése, és brutális, mennyi szerencsétlen madarat ölnek meg a tollaikért. Az olyan egzotikus szépségeknek, mint a paradicsommadár, esélyük sincs. Hester a sógorától kap majd egy ilyen madarat, élőt, és a történet folyamán puszta rosszindulatból lesz, aki kitöri a madár nyakát. Megöli a semmiért. De van olyan rész is, amikor egy tucatnyi strucchoz törnek be és kopasztják meg őket. Madárfóbiásként én irtózom a tollasoktól, de még így is szíven ütött, milyen mészárlást rendeztek a történetben a divat nevében.

Berry szépen ki is hozza belőle, hogy az ember természete milyen gyilkos. Valami szépet fedez fel? Birtokolni akarja és elpusztítani. A paradicsommadár sorsán át a szerző át tudja éreztetni, hogy ez milyen barbár gyakorlat. Nem állatvédelmi propaganda, de azért egyértelműen azok a pozitív szereplők, akik az állatot életben és nem a kalapjukra tűzve szeretik. Tényleg vannak benne elképzelhetetlen elemek – az egyik gazdag társasági hölgynek olyan kalapja van, amin kb. 20 halott kolibri van díszítő elemként. Hogy képes azt egyáltalán felvenni valaki?

Próbálom nem zavarosan írni. Ez a téma taszít, felzaklat az állatok ilyen értelmetlen pusztítása. Igen, őket jobban sajnálom, mint az emberi szereplőket. De Berry megfogta úgy ezt a témát, hogy visszatükrözze azt, amit én is érzek. Hogy az állatgyilkosok, divatból állatkínzók rosszak. Az állat nem azért van, hogy magunkra tűzzük. Nem szívesen olvastam, de értelmesen és jól megírta. Átjött az üzenet.

A másik elem, a szerelmi szál viszont nem kap semmi pozitív visszajelzést. Hester Charles felesége lesz, de a kapcsolatuk elég hamar kihűl. A férfi rideg, az üzletbe lovalja magát és van némi szociopata vonása. Hazatér az öccse, és Hester hamarosan már Henry szeretője. A szerelmi háromszögek meg végzetesen irritálnak. A kétes helyzeteket rühellem, inkább tisztáznák a dolgokat. Itt még tetézve is van azzal, hogy Hester testvérekkel kavar. Amikor terhes lesz, nem is tudja, melyik fivér az apa. A szerző ugyan szimpátiával fordul felé és meg akarja értetni, miért így rendezi az életét és miért ilyen döntéseket hozott, de egyszerűen nem akarok egy olyan nőnek drukkolni, aki azt sem tudja, melyik testvér a gyereke apja.
Emma sem sokkal jobb. Ő meg a halott testvére vőlegényébe szerelmes, és menekült egészen Ausztráliáig előle és menekül még mindig Daniel elől. Itt az a rettenetes, hogy igazából nem is szerette el a férfit. Ikrek voltak, és a megvakult apa összekeverte a lányait. Emma meg nem akarta összetörni azzal a szívét, hogy nem a kedvenc lánya a túlélő. Így a nővére életébe bújt, ha ezzel vége is lett az eljegyzésének és a szerelmi történetének.

Fájdalmas, érzelmileg zavaros és túlbonyolított. Berry visszafogottabb, nem bulvárosan fogta meg a szerelmi történeteket, de akár azt is tehette volna. Rengeteg érzelem, szenvedés van a lapokon, több, mint ami számomra kényelmes. A cselekmény mindig kevesebb, de agyongondolni, elemezni és nagyon sokat érezni tudnak a szereplők.

Próbálja a rejtéllyel, a gyémánt és a naplók utáni nyomozással színesíteni a történetet, de nem nagyon sikerült. A krimi és a feszültség minimális, ez inkább női és szerelmi történet. Két olyan nővel a főszerepben, akik megnehezítik maguknak a saját életüket. Lehetne az önfeláldozást is belemagyarázni, de akkor legalább a másik félnek jobb kellene legyen attól, amiért ők szenvednek. De pl. Emma apja már rég tudja, hogy nem Emily maradt életben, hanem Emma. Még bűntudata is van, hogy hagyta a lányának, hogy a testvére életét élje a sajátja helyett. Akkor mi értelme volt az egésznek?

Bár igyekszik árnyalni a szereplőket, hogy ne lehessen annyira egyértelműen jók – rosszak felállást készíteni, azért több a fekete-fehér, mint a szürke szereplő. Pláne, ha a regény erkölcsi rendszerébe ragadunk. Mert Berry semmi ítéletet nem mond azért, mert Hester házasságtörő. Mivel a férje rideg lett, hanyagolta, természetesnek veszi, hogy a kedves Henry hamar a szívébe és az ágyába kerül. De akkor meg Hester minek próbálja rendbe hozni a házasságát és nem megy el a fiatalabb fivérrel? Ok, nekem nehezemre esett és nem is tudtam átvenni Berry a történetből sugárzó értékrendszerét.

Így a regény sem tetszett, mert szinte folyamatosan volt benne valami, amin felhúztam magam. Ostoba cselekedetek, túlírt érzelmek és az állatkínzás. Nem esett ez most jól, ha azért jó részek is voltak benne.

Idézet: 

A fajunk hibája, hogy amint ámulatba ejt minket valami, azonnal birtokolni akarjuk, a birtoklással pedig megkezdődik a pusztítás.

Ha ilyen emberek járják a világot, vajon mennyi idő, mire minden csodája kalitkában vagy holtan végzi?

A gonosz leleményességének nincs határa – […] A természet alattomos, de az ember még inkább az.