Ösztönös, menekülős, sodródó.

Josef úgy érzi, kirúgták. Így fogja magát, leteszi a munkát és felmond. Betéved egy sörre, ahol felfigyel az egyik nőre. Ahogy telik az idő, a nőnek szimpatikus lesz a férfi, és együtt távoznak. Josef vele tölti az éjszakát, de a szerelmes együttlét után valami megszállja. Megragadja a nő torkát, és addig szorítja, amíg már áldozata nem mozdul többé. Így nem maradhat a városban, elszánja magát egy vidéki útra, menekülve a rendőrök elől, akik előbb-utóbb biztosan a nyomára akadnak. Vidéken is egy bűnügy zajlik éppen: egy eltűnt gyermeket keresnek a környéken. Josef végül visszatér a városba, és elmegy egy focimeccsre. Amikor tizenegyest lőnek, a kapus lelki állapota, ami foglalkoztatja.

Előre látom, hogy most pár percnyi szenvedés vár rám, amíg kitalálom, mit tudok erről a regényről írni. Most soknak tűnik a megszokott terjedelmet összehozni…

Ami bajt jelez, ha egy Nobel-díjas szerző egyik legjelentősebb munkája ennyire nem mozgat meg bennem semmit. Igen, Peter Handke 2019-ben a munkásságáért megkapta az irodalmi Nobelt, és most bajban vagyok, mit is meséljek erről a 70-es években született modern klasszikusról – amiben nem látom, miért lett klasszikus.

Kiindulhatunk abból, mivel indokolták többek között a szerző díjazását a svédek. A nyelvi leleményeiért. Ami feltűnik, hogy az elbeszélő nem enged teljesen közel a hőshöz. Mindentudó, de külső, aki folyamatosan tartja a távolságot. Miközben mindent tudunk is a férfiról. Így egyszerre vagyunk hozzá közel, de azonosulni nem szabad vele.

Igaz, én nem is akarnék. Josef minden tekintetben taszított. Eddig azt hittem, nincs rosszabb, mint egy nyavalygó főszereplő. Lehet, hogy Josef erre rá tud cáfolni. Ő már szinte nihilista, egyszerűen nem látom, hogy bármi is megérintené, vagy érdekelné. Egy emberi váz csak, aki nem simán hidegen hagy, de taszít is. Mit kellene éreznem vele kapcsolatban? Az biztos, hogy egy fojtogató gyilkos iránt nem ébredt bennem szimpátia. Később sem csinál semmit, ami kiváltana valami érzelmet. Nincs miért sajnálni. Igazából utálni sem lehet, szeretni meg még annyira sem.

Mint ember, üresnek éreztem. Mit tudok a múltjáról? Semmit. A jövőjéről? Semmit. A jelene meg abszolút unalmas. Lemegy vidékre, nem csinál semmit, majd hazamegy a városba. Unalmas. A korábban tettei meg értelmetlenek. Már annak sincs értelme, miért mond fel. Egy kósza megérzés, gondolat miatt? Miért gyilkol? Ugyanannyira ösztönös, és megmagyarázhatatlan, mint a munkája feladása.

Zavart, ez a teljesen érthetetlen viselkedés és ezek az ösztönös, de mégsem zsigerinek érzett tettek. Mit kellene ebből kiolvasnom? Miért ad fel Josef minden normát? Nem nyer vele semmit, ugyanolyan jellegtelen és szürke alak maradt. Nem lett se szabadabb, se boldogabb. A társadalom pedig le fog csapni – ha nincs is megírva, sejthető, hogy a gyilkosságért elfogják majd, és felelnie kell érte.

Kereshetem a válaszokat a meccsen is. Abban, amit a férfi elmesél. Hogy a tizenegyesnél nem lehet arra játszani, hogy megvárják a lövést, és utána vetődnek. Előre el kell dönteni, merre ugorjon, és csak remélheti, hogy majd a rúgás is arra megy. Ilyen lenne az élet is? Nem lehet előre tudni, mi vár ránk, csak remélhetjük, hogy jól csináljuk a dolgokat és elérjük a célt? Számít egyáltalán, mit teszünk? Hiszen túl sok mindenre nincs ráhatásunk, megtörténnek a dolgok és ennyi. Mondjuk, Josef esetében lehetett sejteni, hogy ebből boldog történet nem lehet. A karrierváltás, ha próbálkozott volna, még alakulhatott volna. De a gyilkosság… az már akkora normaszegés, hogy az ellen nincs gyógyír.

Fura volt, nem szerettem ezt a regényt. Még azon is agyalok, mi lehetett a lényeg.

Handke: A kapus félelme tizenegyesnél - Mint kortárs: 65% sajátos látásmód és nyelvezet. Predesztináció. A cselekmény viszont fura.

Szubjektíven: 10% rühelltem a főszereplőt, a történetnek semmi értelme, nem szerettem.