Fülszöveg: 

A tizenkét éves Ábelt apja elszegődteti erdőpásztornak a Hargitára. A kenyérkeresővé előlépett fiú egy kutya, egy kecske és egy tyúk társaságában egyedül marad a rengetegben. Félelmét állandó tevékenységgel és a világ dolgain való tűnődéssel győzi le. Ágyúgolyókat talál, fával kereskedik, könyveket vásárol, kiránduló barátokkal komázik. Baj csak akkor történik, amikor egy román kereskedő (Fuszulán) hamis papírok felhasználásával fát lop. A tolvaj elfogására csendőrt (Surgyélán) rendelnek Ábel mellé, s ezzel vége szakad szabad életének. A durva és fölényes rendőrrel szemben minden furfangjára szüksége van, hogy emberi méltóságát és életét megtarthassa. Surgyelán áldozatául esik a tyúk, majd a kecske, és a sasmadárral való küzdelemben Bolha kutya fél szeme is odalesz. Ábel azonban végül is győzedelmeskedik.

Szerintem: 

Ez is egy olyan regény, amit inkább a ’hogyan’ és nem a tartalma ad el.

Mert bizony, az Ábel a rengetegben

nem éppen cselekménygazdag. Adott egy 16 éves fiú, akit az apja beszervez erdőőrnek. Ha jönnek fáért, kiadja az igazolást és beszedi a pénzt. Feldobja a cselekményt, hogy Ábel gyorsan ráérez, hogyan tud üzletelni a fával. Egyrészt, meg van ígérve neki, hogy a viharkár az övé, vagyis a kidőlt fákat megtarthatja. Amikor meg talál pár bombát, lehet sejteni, hogy saját viharokat kezd előállítani. Másrészt, akad egy-egy ügyeskedő, akinek elnézi a faszedést és hordást, cserébe könyveket kap. Fura is volt nekem, hogy 2-3 könyvért odaad egy szekér fát. Akkor ennyire olcsó volt a fa, vagy a könyv volt ennyire drága?

Kétlem, hogy bárki szívrohamot kapna izgalmában. Még akkor sem, amikor a csalókról van szó, mert Ábelnek akad dolga csaló kereskedővel, vele összeálló román rendőrrel is. A regény legutálatosabb alakjának talán ezt a rendőrt nevezném – egy semmirekellő, aki máshoz nem értett, mint bajkeveréshez és Ábel megkárosításához több értelemben is.

Viszont, egy nagyon kedélyes könyvről beszélünk. Benne van egy réteg gondolkodás- és beszédmódja, ami még tükrözi is egymást. Szeretik a humort, a csavarokat és jól odamondani egymásnak, de inkább tréfásan, mint bántó éllel. Ábel elég talpraesett legényke is, akár az apjával, akár a fáért járókkal el tud adomázni és csipkelődni.

A nyelvezete azért is izgalmas – bár inkább úgy fogalmaznék, hogy nyelvész aggyal az –, mert nem egy mai állapotot rögzít, hanem egy elszigetelt, erdélyi formát. Ők fizikailag el lettek vágva a mindennapi magyar nyelvtől, így olyan elemeket is megőriztek és használnak, ami a köznyelvből már kikopott. A szókészlet, de a mondatok összetétele és a szószerkezetek is nyelvészetileg érdekesek. Még olvasni se rossz, ha azért el tudom képzelni, hogy akinek nem kellett átrágni magát a Halotti beszéden és átfordítani mai magyarra, miközben magyarázza a Horger-szabályt, ez inkább megakasztó, mint külön és pozitív figyelmet érdemlő.

Az érdemek mellé tenném magát Ábelt is. Még kamasz, de önálló, ügyes, alapvetően pozitív hőse a történetnek. Abba bele lehetne kötni, hogy a fákkal való kéz alatti biznisz mennyire fér bele a jó megítélésébe, bár nekem jobban fájt, ahogy bombákkal döntögette ki a nagyobb, szép fákat. Mai aggyal már inkább az kattogott az agyamba, hogy milyen ocsmány gyakorlat volt, ahogy csak vágták a fákat, az ültetésről vagy visszatelepítésről meg szó sem volt.

A sorok között üzenete is van, mert szól a társadalmi rétegek közti különbségekről is. Mit szabad az úrnak vagy a parasztnak, ki mivel tud üzletelni, és hogy egyes ügyeskedésekben nem számít, ki milyen háttérrel rendelkezik. Általános igazság, amit Ábel a faárulásra és hordásra fogalmaz meg, de kb. mindenre igaz, hogy az emberek kevesebbet akarnak fizetni, de több fát akarnak elvinni és a jobbak közül, természetesen. És mindegy, hogy valakinek telik-e rá különben vagy sem, az elv mindenkinél azonos. Mindenki többet akar, mindenki gazdagodni akar, és sokan ezért le is aljasodnak. Nem véletlenül jut el oda a történet végére, hogy Ábel az ügyeskedések, vagyonosodás útja helyett a szegények védelmezője akar lenni. A bank pedig tetézi az egészet a méltatlan eljárásaival.

Tamási és Ábel igyekszik mindezt humorral kezelni, mert kb. anélkül bele lehetne őrülni. Nem is akarok ezen merengeni, mert akkor a regény kedélyessége mögött az a sok fájdalom és gond emelkedik ki, és rossz kedvem lesz. Lehet olvasni úgy is, de most nem akarom.

Nem is bánom, hogy ez nálunk nem volt kötelező olvasmány. Több olyasmi is van benne, amit gyerekként pláne nem akartam volna átgondolni, bár az a tippem, akkor azt sajnáltam volna legjobban, hogy a sas mit tett Bolhával, meg abban is a rendőrt rühelltem volna főleg a kecske miatt. De több minden van benne, és a felszín alatt annyi kín, hogy most be is fejezem itt, mert elrontom a magam kedvét is.