Családi titkos, otthonra találós, sebeket begyógyító.

Iris virágokkal dolgozik, és sokkal jobban érzi magát mellettük, mint az emberek között. Egy régi barát többet szeretne ennél, de Iris nem áll készen. Kicsit a férfi elől menekülve is utazik el egy londoni virágkiállításra. Ott meglát egy nőt, aki pontosan olyan, mint önmaga. Az apját kéri számon, aki felfedi előtte a család titkát: nem félárva és nem egyke. A házassága annak idején megromlott, elváltak, és a feleségével megegyeztek, hogy elosztják maguk közt az ikreket. A megtört Iris a családi birtokra menekül haza, ahol várja a nagyanyja, akitől szintén távol volt tartva eddig. Viola eközben az anyjától ismeri meg a családi titkot, és ő is Olaszországba utazik. Miközben az ikrek ismerkednek, és próbálják a szívüket is megnyitni, a szüleik is küzdenek a maguk démonaival. A nagymama pedig lassan felfed egy családi titkot, hiszen nem Iris és Viola az első ikrek a családban.

Nem a borító, amin eldől, jó vagy rossz egy regény. De sajnos, befolyásolja, mit olvasunk. Ebben a történetben a borító tetszett meg. A történet azonban messze nem változza be a hozzá fűzött reményeket. De miért is?

Kezdjük a cselekménnyel! Ami hiánycikk ebben a regényben. 300 oldal fölött van, de szenvedtem, hogy egy pár soros összefoglalóba mit írjak bele – egyszerűen nincs benne annyi esemény, hogy rendes fülszöveget gyártsak hozzá. Azokat a regényeket szeretem, amelyekben azért történnek is események. Itt ilyet hiába is vártam. Ha nagyon sarkítani akarok, a szereplők nem beszélgetnek egymással és némán szenvednek. Elutaznak a családi birtokra Olaszországba, elkezdenek beszélgetni és jobban lesznek. Tulajdonképpen ezzel el is mondtam róla mindent.

Minimális szerelmi szál akad benne, de az is olyan semmilyen… Iris a családi birtokon ismer meg egy fiatalembert, és az elvált szülők is rádöbbennek arra, hogy most, érettebb fejjel talán máshogy alakulnának köztük a dolgok. Van arra utalás, hogy már jól lesznek, de a regény nem mutatja meg őket abban a jobb állapotban.

A családi titkok is olyan banálisak. A válás és az ikrek szétválasztása egy Lotte nevű ikerpár esetében még meglepő volt, de mára már csak szappanopera klisé. Volt is, ami erre épült – volt egy barátnőm, aki poénból Paula és Paulina kalandjaival kínzott. Ott is, szétválasztott ikrek. A múltbeli, elvileg nagyobb titok is nagyon átlátszó. Ha az ember a semminél nagyobb figyelemmel olvassa az előző ikerpár beszélgetéseit, konkrétan meg van beszélve és ígérve, hogy az fog történni, amit a végén meglepő fordulatként akarnak lenyomni a torkunkon. Még csak botrányosnak se mondanám, egyszerűen a másik jólétéért hozott döntés és minimális csalás volt, nem több.

Ami tetszett benne, bár kissé irritált is, a kert köré írt történet. Az, hogy az emberek békét lelnek benne és gyógyulni kezdenek. Mágikus vonal nélkül, csak annyiban, hogy a környezetbe visszatérve erőt lehet meríteni, hogy milyen szép a háborítatlan természet, a virágok pompája, azt értettem és szerettem. De, ahogy szinte mágikusan kötődnek hozzá az ikrek, és a visszatértükkel nyílni kezdenek a rózsák – ilyesmit inkább egy fantasy regényben vártam volna.

Nem éreztem ki belőle a nagy érzelmeket. Elvileg komoly titkok, érzelmi hullámzások vannak benne, de ezt átadni nem sikerült. Nem szeretek egy regényre sem ilyen jelzőt rányomni, de ezt nagyon untam. Ha nem azt akartam, hogy végre történjen már valami, az ikrek érzelmi élete irritált. Az a sok néma szenvedés és önkínzás…

Három generációba nem akadt egy karakter, akit kedveltem volna. A cselekmény szinte nulla. Most komolyan a borító a legjobb, amit találok benne? Attól tartok.

Caboni: Titkos virágok kertje - Mint családregény: 35% az idősíkokkal kicsit feldobja, de eseményszegény történet.

Szubjektíven: 15% nincs meglepő csavar, nem kedveltem a szereplőit. Kevés a cselekmény.