Családot kereső, utazós, barátkozós.

Sophie még szinte kisbaba volt, amikor egy balesetben elvesztette a családját. Az 1 év körülin kislányt egy tudós fogadta be, aki részt vett a megmentésében. A kislány élénk, kedves és bátor kislánnyá cseperedik, aki szeretné megtalálni az édesanyját. Amikor a gyámügy miatt is el kell tűnniük, a nevelőapja Párizsba szökik a lánnyal. Sophie biztos benne, hogy itt fogja az anyját is megtalálni. Éjjel a tetőn egy különös fiúval találkozik, aki nem hajlandó a földre lépni. Sophie összebarátkozik vele, és ő maga is kalandokra indul a tetőkön. Lassan megismeri a tetőkön élő gyerekeket, és segítséget kap tőlük az anyja megtalálásához. Ám lehet, hogy a kutatás helyett csak bíznia kell az örökségében…

Díjnyertes gyerekkönyv, ez tény. Azt azonban nem bírom megfejteni, miért kapott díjat. Lehet, hogy a gyerekek jobban élvezik ezt a történetet? Mert én egyszerűen csak szenvedtem vele. Amit szeretek egy könyvben, ebben nincs meg.

Cselekmény szinte nincs is benne. Tulajdonképpen a szereplők sodródnak az eseményekkel és többet beszélgetnek, minthogy csináljanak valamit. Nincs is benne igazi konfliktus vagy esemény. Sétálgatnak a tetőn, beszélgetnek és elméleteket gyártanak. Nem tudok miről írni – kis séta, kis beszélgetés, kis csodavárás.

Ahogy a történet valami szerencsés véletlen mindig befolyásolja, még bosszantott is. Mintha azt mondaná, nem kell semmit csinálni, csodásan el fog rendeződni minden. Az, ahogy a végén Sophie választ talál a legnagyobb kérdésre: ki az anyja, különösen bosszantott. Az pont olyan, mint ami egy tündérmesébe elmenne, de a valós alapú történetben nem. Nincs benne mágia, nincs varázslat, akkor mégis mi az a titokzatos erő, ami mindent ilyen mesésen elrendez? Komolyan vártam, hogy a végére valakiről kiderül, hogy jó tündér, aki a háttérben varázsolgatott és segített. De nem… ez csak simán mesésen és szerencsésen alakul.

Sophie maga is borzalmas. Kedvelnem kellene, de miért? Cserfes, nagyszájú, alapvetően jóindulatú és kedves. Pozitív karakternek van megírva, akit szeretni kellene, de nekem nem ment. Idegesített. Zavart, ahogy valamit kitalál, és akkor annak kellene, minden mindegy körötte. Ahogy a nevelőapja is megy az ötletei után, rémes. Egy gyereket most komolyan úgy kell nevelnie, hogy mindent ráhagy? Mintha ő maga lenne a gyerek, és Sophie a játszótársa.

Az is az agyamra ment, ahogy a semmiből felbukkannak megérzései és biztos tudatai. Eddig fel sem merült benne az anyja, most meg hirtelen emlékszik rá? Mintha beképzelne valamit, és akkor az a valóság. A történet pedig alá is támasztja ezt. Szép is lenne, ha minden álmunk és fantázia megvalósulna… de ez nem így van, csak ebben a regényben.

A tetőjárók világában lenne ötlet, de ez elsikkad a történetben. Vannak különböző csoportjaik, akik között vannak konfliktusok és megoldásra váró helyzetek. Honnan ered az életmódjuk? Egyáltalán, hogyan lehet így életben maradni? Mert ok, azt értem, hogy az árvaház helyett inkább választja valaki az utcát és saját maga ellátását, de az nem reális, hogy egy gyerek életben marad egyedül a tetőkön. Mit eszik, hol alszik, a ruháit ki mossa? Semmi valóságalap.

A nyelvezete is gyerekekre szabott, de ez is el van túlozva. Nagyon gyerekes és gyakran ostoba. Sophie és a gyerekek esetében még érthető, miért gyerekesek – gyerekek. De miért kell a tudós nevelőapának is úgy beszélnie és gyakran viselkednie is, mintha ő is 10 éven aluli lenne? Bosszantó – a végére meg már dühítő.

Nem mesésnek és varázslatosnak éreztem ezt az egészet, hanem átverésnek. Egy beteg és hamis, ezért veszélyes álvalóságnak, ami olyan ötleteket ad, amelyek egyszerűen életképtelenek és rosszak. Bár talán a tetőre senki nem szökne ki, de ez a mindent jobban tudok és mindig nekem van igazam attitűd is gyilkos. Nagyon nem tetszett e könyv.

Rundell: Sophie és a tetőjárók - Mint gyerekkönyv: 30% minimális cselekmény, sok mesés fordulat – még mesének is mese.

Szubjektíven: 10% Sophie nagyon ellenszenves volt, a végét is utáltam. Hihetetlen!