Szerelmes, gyógyulós, régi sebeket feltépő, gyermekvállalással foglalkozó.

Nadia egy kisvárosi szépség, aki kamaszként elvesztette az anyját. Az apja is komolyan gyászol, a munkába menekül, így a lánya egyedül marad a fájdalmával. Próbál bulikkal felejteni, majd a helyi lelkész fiában talál vigaszra. Luke a jövőjét vesztette el: akár hivatásos football sztár is lehetett volna, de egy sérülés mindentől megfosztotta. A viszonyból gyermek fogan, de Nadia nem akarja, hogy az élete megváltozzon. Egyetemre akar menni, eltűnni innen – abortuszra megy. A tényt ugyan közli Luke-kal, de nem enged beleszólást a döntésbe. A gyermek elvetetése a kapcsolatuknak is véget vet, majd Nadia elmegy egyetemre és elkezdi az álmait élni. Luke itthon marad, és egyre több időt tölt Nadia legjobb barátnőjével. Aubrey helyes, vallásos lány, akivel lassan egymásba szeretnek. Az esküvőre hazatérő Nadia még mindig gyászolja az elvesztett babát, és Luke boldogságát látva sötét gondolatai támadnak. Képtelen elengedni a történteket, és hamarosan újabb botrányt kavar, miközben Aubrey nem szeretne mást, csak egy szép családot magának.

Már az ajánlóknál megütötte a szemem, hogy ez egy fekete történet. Nem szeretem, amikor skatulyákat húzunk rá egy regényre. Ugyanez a történet egy nagyon szegény, fehér közösségben is lejátszódhatott volna, nem éreztem, hogy attól több vagy kevesebb lenne, hogy fekete fiatalok a főszereplői.

Ahogy belegondolok, egyetlen olyan pontja van, amiben van valami az afroamerikai örökségből. Az egyik narrátor a kisváros fekete öregasszonyainak pletykás közössége, akik helyenként szinte egy ókori dráma karaként plusz szólamokat, saját életbölcsességüket teszik hozzá a történtekhez. Annak a stílusa, az a többes szám, abban éreztem valami mást, valami olyasmit, amit egy lecsúszott fehér vagy mexikói vagy kínai, vagy teljesen mindegy milyen etnikum esetében nem tudok elképzelni.

A regény stílusa különben is már szinte fájdalmas és mélyen érzelmes. Minden szereplő belülről van megközelítve, a fájdalmaikon keresztül. Nadia, Luke és Aubrey – mindenki a veszteségei és a küzdelmei belső rajzával van jelen.

Lehet ítélkezni felettük? Első olvasásra rávágtam volna, hogy igen. Leginkább Nadia felett, aki maga dönt, és részben megbánja. Akit kísért, mi lett volna, ha. Így visszamegy, és megint Luke közelébe férkőzik. Az abortusz miatt nem tudom elítélni: 17 volt, nem akart családot, a jövőjét akarta. Elmenni innen. Ami viszont roppant zavar: amikor Luke felépít egy saját életet, boldog lesz mással, akkor Nadia belecsábítja egy viszonyba, aminek semmi jövője, csak fájdalmat okoz. Ezzel nem kapja vissza a gyereket, akit elvetetett. Csak azt éri el, hogy fájdalmat okoz Aubrey-nak, Luke-nak, és magának is. A belső ábrázolás miatt értem, abba kapaszkodott, aki ugyanazt vesztette el, amit ő. Luke is elvesztette a közös gyerekük, ez a kettejük fájdalma. De akkora önzőség akkor keresni mellette a vigaszt, amikor már Luke nem az övé! Ő élhette az életét, viszonyai voltak, utazgatott – miért nem hagyta békén a srácot?

Aubrey döntései is az anyaság fényében válnak érthetővé. Szerintem pont rosszkor esett teherbe. Azért bocsát meg, foltozza össze a házasságát, mert lesz egy lányuk. Ha nincs az a baba, ha a család álma nem annyira kísérti, akkor nem marad a férfi mellett, aki a legjobb barátnőjével gabalyodott viszonyba, miközben éppen családot akartak alapítani.

Nagyon nem egy szórakoztató regény, komoly fájdalmak és traumák a témái. Mélyen emberi is, és úgy vannak megfogva, hogy mindenki döntéseit meg lehessen érteni – de egyet érteni velük szerencsére nem kell. Én nagyon nem is értek egyet velük.

A saját témájában, a drámájában erős könyv, csak éppen annyira nem értettem egyet a szereplőkkel, hogy az engem bosszantott és messze lökött a történettől.

Bennett: Az anyák - Mint női: 65% érdekes narráció, egy kényes téma nagyon érzelmi oldalról megközelítve.

Szubjektíven: 30% a szereplők sok döntésével nem értek egyet, és nem fogott meg a sztori.