Háborús, mitikus erősítőt kereső, ország sorsát eldöntő.

Alina, Mal és a túlélő grisák a föld alatt rejtőzködnek, az egyház menedékében/fogságában, akik Alinát máris szentnek kiáltották ki. A csapat megerősödött, és vissza akar térni a felszínre, hiszen nagy szükség lenne rájuk. Az Éjúr seregeivel és árnyaival egyeduralomra tör, megdönteni a cári hatalmat, és más országokba is belevájná a karmát. Az egyetlen, aki az útjába tud állni: Alina. Szüksége van rájuk a cárevicsnek is, aki nem adta fel a háborút, és rajtaütéseket szervez. Malnak van egy terve, hogy jussanak ki és kerüljenek vissza Nyikolaj seregeihez. Csak éppen a párosnak azzal is szembe kell nézni, hogy az útjuk elválik. Alina jövője a hatalomhoz és Nyikolaj mellé vezet, míg Mal nem lehet több, mint a nyomkeresője és harcosa, hiába szeretik egymást. Feltéve, ha túlélik az összecsapást az Éjúrral…

Nem véletlenül kerülgettem egy ideje a Grisa trilógia zárlatát a polcomon. Hiába szeretem a regény világát, sejtettem, hogy nem leszek tökéletesen elégedett a végével, bármit is talál ki Bardugo. Nem is vagyok boldog.

Talán, mert végig jelen van az a fájdalmas hangulat, ami az elejétől kíséri a sorozatot. Majdnem depresszív a hangulat, akkor is, ha éppen győzelmet aratnak. Tulajdonképpen happy end lesz itt is, mégis azt érzem, hogy csak keserű happy end ez. Magammal is vitatkozom még – miért érzem így, amikor mindenki oda kerül, ahol a helye és ahol boldog tud lenni? Talán azért, mert annyira át van itatva a teljes cselekmény fájdalommal, hogy ezt érzem még a boldog végben is.

A szálakat különben nagyon korrekten összefogja és lezárja, erre nincs panasz.

Ahogy igazából a cselekményre sincsen. Szokás szerint kicsit lassabban építkezik, de ezt kihasználja arra, hogy a világot még jobban bemutassa. Most legendák mögé nézhetünk be: gyerekkori mesék és mítoszok találják meg az igazságot, ami aztán hasznukra lesz a végső küzdelemben. Az különben is mindig nagyon le tud kötni, ha azt mutatja meg egy író, hogy mi történt igazából, és hogyan formálta azt az idő és a népnyelv mesévé, mitikus történetté. Itt remekül megvan ez a vonal.

Jó fordulatok vannak és meglepő húzások. Mal, Nyikolaj is megkapja a maga nagy titkát és drámáját, amelyek kiemelkednek a többi közül. Igen, bele tudnék kötni, hogy pl. Maas regényében Dorian herceg nagyon hasonló próbatételen megy át, mint itt Nyikolaj. De nem fogok ilyesmikre vadászni, ebben a regényben jól működik, hangulatos, drámája van, és a szerző hozza is a megoldását a regény végére.

Karakterek. Még mindig nem tudtam megbékülni Alinával. Azt jobban élveztem, amikor a benne feltámadó sötétség miatt gyötrődött és küzdött. Tudnék jó tulajdonságokat sorolni a neve mellé, az is érthető, miért hősnő. Csak éppen még mindig irritál a szerelmi szála – Alina a varázserejét leszámítva Miss Átlag, és mégis a sorozat három legjobb pasija teper érte.

Vigasz: a mellékszereplők sokkal szimpatikusabbak, színesebbek. Nyikolaj nagy kedvencem.

Mivel egy trilógia zárlata, és nem akarom végigvenni a korábban történteket, annyit azért megjegyzek, hogy erőteljesen építkezik a korábbi kötetekre. A cselekmény annak egyenes folytatása, és olyan a világa is, hogy igényli az előismereteket. Már ott kezdődik a dolog, hogy egy teljesen kezdő olvasó már azt sem érti, mi az a grisa (varázsló személyek) vagy mi az a Második Hadsereg (a grisák hadosztálya a cári seregben). A magánéleti drámáktól kezdve a nyelvezetig minden igényli, hogy ismerjük az első két kötetet.

De nagyon szeretem azt is nézegetni, melyik szerző mennyire építi tovább a kitalált világait. Leigh Bardugo is belépett azok táborába, akik univerzumot írnak az olvasóknak. Ezzel, egész kereken lezárta a trilógiát, de jönnek a varjúk és Nyikolaj is kap saját sorozatot… folyt.köv.

Bardugo: Pusztulás és felemelkedés – Mint fantasy: 75% jól felépített világa és szereplői vannak, korrekten zárja a szálakat.

Szubjektíven: 65% szeretem a világát, a grisákat. Alina most sem szimpatikus. Keserédes mű.