Fülszöveg: 

Nyikolaj Lancovnak mindig is volt tehetsége a lehetetlenhez. Senki sem tudja, mit élt át hazája véres polgárháborújában – és jobb is, ha ez így marad. Most, amikor ellenségek gyülekeznek az ország meggyengült határainál, a fiatal cárnak meg kell találnia a módját,
hogy feltöltse Ravka kincstárát, új szövetségeket kössön, és felszámolja az egykor nagyszerű grisahadseregre leselkedő fenyegetést.

Ám minden egyes nappal erősebbé válik benne a sötét varázslat, ami azzal fenyeget, hogy elpusztítja mindazt, amit felépített. Egy fiatal szerzetes és egy legendás grisa szélhívó segítségével Nyikolaj elutazik Ravka azon helyeire, ahol a legerősebb mágia él, hogy legyőzze a benne rejlő szörnyű örökséget. Mindent kockára tesz, hogy megmentse az országát és önmagát. Akadnak azonban olyan titkok, amelyeket nem szabad eltemetni – és olyan sebek, amelyeket nem szabad begyógyítani.

Szerintem: 

Az első trilógiában az a helyzet, hogy Nyikolaj Lancov volt a kedvenc szereplőm. Így aztán volt

várakozás részemről a saját története iránt, pláne, hogy a varjas kitérő annyira jól sikerült a szerző másik duológiájában.
Talán az is volt a baj. Sokkal jobban tetszhetett volna ez a regény, ha nem olyan magasak az elvárásaim, amiket nem is tudott ez a történet megugrani.

Először is, szerintem eggyel több a nézőpont, mint kellene a történetbe. Nyikolaj és Zója teljesen rendben vannak, ez az ő történetük. De Bardugo beletette Nyina külön kalandját is, ami egyelőre szinte semmivel sem kapcsolódik a fő szálhoz. El tudom képzelni, hogy a végére beharangozott és kitörő háborúban az ő tetteinek és az eddigi kalandjainak is szerepe lesz, de jelen pillanatban csak felesleges kitérőnek érzem őket. Pláne, hogy áthatja az egészet a Matthias halála miatti gyász is. Nyina részei egyelőre kizökkentettek csak a fő történetből, és nem tudtak lekötni.

Nyikolaj és Zója története az érdekesebb, az viszi előre a grisák történetének fonalát. Tetszett a közelítés, ahogy megértjük, mivel küzd a fiatal cár, hogyan keresik a megoldást és milyen vakmerő, veszélyes lépésre szánják rá magukat. Még az is jól ki lett találva, hogy közben az udvarban mit tesznek a többiek, hogy ne tűnjön fel Nyikolaj távolléte. Különben ott megint sikerült Bardugónak egy fájó és felesleges, bár annyira nem értelmetlen halált írnia, mint a már emlegetett Matthias esetében. Volt is egy olyan érzésem, hogy majdnem ugyanaz a csavar van a regények végén elsütve… Talán kissé túl is van írva, lehetett volna ezt izgalmasabbra is húzni, de még ezt nézem el leginkább.

Főleg, mert a végére Bardugo nagyon ráérez, mi kell a sikertörténetekbe. Ugyanis a közben elkészült sorozatban, de korábban a regényekben is volt még egy szereplő, akit jobban bírtak az olvasók, mint Alinát és párját. Bardugo meg kitalálta, hogy miképpen lehet feltámasztani egy korábban megölt figurát. Igen, a történet végére visszahozza az Éjurat, ami fordulatnak se rossz, meg sokunknak váróssá teszi a folytatást.
Egy jó sztoriba kell egy emlékezetes gonosz is, és így ez meg lett oldva.

Még mindig jól hangszereli a főszereplőinek fájdalmas történeteit. Terheket cipelnek, és ezekkel lesznek szimpatikusak. Nyina gyászol, ahogy fentebb már emlegettem. Nyikolaj a legjobbat akarja a népének, miközben nem kevés kétsége van a származása miatt, vagy a démona miatt. Ahogy fejtegeti, hogy nem akar az elődéhez hasonlóan gyenge cár lenni, és ezért milyen szerepeket játszik. Nyikolaj lebecsüli magát, mert folyamatosan leküzdi magát, és tényleg az a bátor, harcos alkat, akiről úgy gondolja, hogy csak megjátssza. Zója esetében meg pont fordított a játék: a lányt mindenki kegyetlennek és ridegnek tartja, tulajdonképpen ő lehetne az erő szinonimája a seregben. Még ő maga sem hinné, hogy van egy gyengédebb, nőies oldala, amit csak elkezdünk felfedezni a történet végére.
A szerelmi szálakra egyelőre legfeljebb utalgatás van, és jó is ez így. Egyszerűen nem illett volna a helyzethez, ha belekeverik a szívügyeket. Annyi volt, hogy aki erre vár, valamit kapjon, de a történet ne legyen románc.

Van benne humor, vannak jól megkomponált beszélgetések és drámai nagyjelenetek. Bardugo (és fordítója) tudna jobbat is kihozni ebből, ha nem lenne a sok kitérő és nem érezném az oldalszám kényszert. Már most úgy érzem, ha a duológia lemetszve a felesleget egy regény lenne, nekem jobban bejönne. Pedig a farkastörvényekkel még nem is ismerkedtünk össze.

Összefoglalva van benne ötlet, jó jelenetek és hatásosan építi a szereplőit is. A stílusa se rossz. Csak – túl nagyok voltak az elvárásaim. Lassabb és kevesebb a cselekmény, túl sokáig tart a szereplők kalandjainak elindulása.
Bízom benne, hogy a 2. rész jobban fel lesz pörgetve.