Családos, bosszút állós, szerelmes.

Emiliano Montalto legendás alak Olaszországban. A Montalto médiabirodalom feje, egy olyan dinasztia vezetője, akikkel pletykalapok tucatjait lehet eladni. Emiliano élete is bővelkedett a fordulatokban: első neje egy idősebb, vonzó asszony volt, majd egy jelentéktelen angol nemes következett, akit most cserélt le egy fiatal olasz újságírónőért. Ha mindez nem lenne elég, rejtélyesen végrendelkezik, majd öngyilkos lett. Szerelmének, Arlette-nek kell a cégét megmentenie, és megfizetnie a családnak mindenért. Mert valóban szerette Emilianót, de a története sokkal korábban összefonódott a Montalto családdal. 40 éve a családban viszonyok, sötét titkok és ármánykodások öröklődnek. Arlette megkapja az esélyt, hogy minden helyreálljon általa.

A jó strandkönyveknek nem tudok ellenállni. Engem szórakoztat, hogy a nagyon gazdagok hogyan élnek és ármánykodnak egymás ellen. Sorozatot sok ilyet tudok mondani, ami kis guilty pleasure számomra. A Gossip Girl, a Dynasty, vagy akár a Kőgazdag ázsiaiak akár filmen, akár olvasva.

A Fekete hattyúban is azt tudtam értékelni, ami ezt a vonalat képviseli. Van egy nagyon gazdag család, amelynek a tagjai azt hiszik, bármit megengedhetnek maguknak. Hajtják a pénzt és a még többet, miközben süllyednek az erkölcsi fertőbe. Testvér tesz keresztbe a testvérének, apák és gyermekeik háborúznak, miközben a házaspárok közt is oly sok a titok és az ármány. Van pl. egy asszony benne, aki viszonyt kezd az apával, titokban szül neki egy fiút, majd visszatér és behálózza a szeretője elsőszülött fiát. Ez csak egy történet a sok közül, akad itt főpappal románc és generációkon át öröklődő bosszú is.

A regény tulajdonképpen a múlt és a jelen idősíkjait keveri, felfedve a múltból a jelen titkos magyarázatait. Hogyan kerülhetett külsős a családi székbe. Ki kinek a gyereke és szeretője igazából? Akkor lehet megérteni, mi van a döntések mögött, ha ismerjük a botrányokat. Arlette ezekkel van tisztában, és ez lesz a fegyvere. Ha már ennél a szálnál tartunk – nagyon kurta-furcsa befejezést kapott a kötet, azt nagyon nem díjaztam.

Ha már elkezdtem, mi nem tetszik, maradjunk ezen a vonalon. Nem feledve, hogy a botrányokat és ármányokat, a gazdagok életvitelét szeretem olvasni. Viszont, itt a cím beígérte nekem a Fekete hattyút. Ez Emiliano beceneve volt a sajtóból, de nem értettem meg, mivel érdemelte ki. Nekem pont az jött le a regényből, hogy egy ponton elege lett a családi cégből is. Pontosan látta, hogy a testvérei a pusztulásba vezetnék a vállalatot, de nem érdekelte és hagyta. Akkor meg miért is volt olyan remek vezető?

Maga Emiliano akit nem éreztem fontos szereplőnek, annak ellenre, hogy az ő halála indítja a sztorit, ő a címszereplő. De mit tudunk meg róla? Nem sokat. A többiekhez képest csak vázlatpontokat. Ha a családra utalt volna a cím, nem zavarna, így viszont igen.

Aztán, aki tulajdonképpen a főszereplő, az egész kötet legellenszenveseb alakja. Minden azért történik, mert Emiliano apja, Edison olyan ember, amilyen. Tele viszonyokkal és hatalmi játszmákkal. Már az durva, hogy a felesége sokkal jobban foglalkozik és szereti a férje fattyú gyermekeit, mint a férje, de mit szóljon az ember akkor, amikor Edison feljelenti az egyik szeretőjét a náciknak, mert zsidó, csupán jó pontokért?

Nincs ellenemre egy jó antihős, de Edison még csak nem is igazán gonosz. Simán egy nagyon gazdag ember, aki megszokta, hogy csinál, amit csak akar.

A könyv olvastatta magát, ha helyenként már túl messze el is megy. Megnevezni, miből szedett a szerző szálakat… (Tövismadarak, pl.) Nem is tudom, merész vagy botor dolog volt.

Egyszer elment, de nem lesz visszatérő olvasmányom.

Modignani: Fekete hattyú - Mint családregény: 65% három generáció, sok botránnyal, de épp a címszereplő marad ki.

Szubjektíven: 55% strandkönyvnek tudom ajánlani, sok botrány és kavarás, de a lényeg?