Kalandos, forradalmas, csempészes, otthont kereső.

Max egy űrállomáson született, árva, aki ráadásul egy eltűnőben levő faj egyede is, ember. Mivel az árváknak csak egy iskolát támogat a rendszer, nem tudta magát kiképezni, így be kellett érnie egy takarítói állással. Lassan 150 éve csinálja, és az élete felettébb unalmasan telik. Ám új takarító érkezik a csapatába, ráadásul ember. Az első emberi nő, akit Max lát. Lydia a neve. Hamarosan a Xendon királyi családja látogat pont ide, és Lydia merényletbe kezd ellenük. Max rosszkor van rossz helyen, így őt fogják el és ítélek el a lány tetteiért. Halálra ítélik érte, de Lydia csapata az utolsó percben megmenti. Így csatlakozik Xendon lázadó hercegének csapatához, akik megdöntenék az uralkodó osztályt. De Max csak egy otthont szeretne magának, így hamarosan továbbáll. A béke azonban nehezen talál rá, előbb még egy csempész segédje le, és elég nagy zűrökbe keverednek együtt.

Nem igazán tetszett ez a könyv, és próbálom megtalálni az okot, ami miatt nem vagyok vele elégedett. Akadnak tippjeim, mi minden nem nyerte el a tetszésem benne.

Kezdjük talán azzal, hogy inkább emlékeztetett egy vázlatra, mint egy humoros kalandregényre. Egy-egy eset csak egy-egy oldal, egy-egy röpke bejegyzés Max naplójában. Igaz, ettől naplós, de nem éreztem arányosnak. Mindenen csak átrohanunk, minden csak pár sor és annyi.

Ettől aztán hiába van sok kaland, az egész súlytalan. Teljesen mindegy, hogy éppen egy bolygót mentenek meg az öntudatra ébredt, és pókokból sereget építő penésztől, vagy a Xendon királyi családjának tagjait vadásszák le, egyiknek sem lett igazán jelentősége. Nem fontos a sorrend sem, abszolút felcserélhető minden. Tényleg csak egy-egy humoros, némileg akció jelenet, amelyek egymás után következnek, bár a sorrend lényegtelen.

Közben ott van az is, ahogy Max a kötet teljes első felében keresi az álomotthonát. Ahhoz túl kevés egy-egy bejegyzés, hogy azt mondhassam, nyavalyog ezért, de egészen olyan érzés volt. Benne van a nagy kalandban, történnek vele a dolgok végre, de neki sem nem elég jó, mert a fejébe vette, hogy ő bizony letelepedik. Talán a stílusa nem tetszik, ahogy ez mozgatja és mindig visszatérő indok, hogy továbbálljon.

A történet fő alakja Max, de vannak mellette visszatérő alakok. Szerencsére. Max az a kis ember, aki akaratán kívül mindig belekeveredik a helyzetekbe, és neki kell megmentenie a napot, noha ő csak nyugodt életre és békére vágyik. Ilyen szempontból unalmas egy figura. A mellékszereplők sokkal színesebbek és harsányabbak. Lydia, aki rabszolga volt, de most teljes erővel a forradalom katonája. A zsarnok Draman, akinek nem is kell színen lennie, már a személye említése is megtestesít mindent, ami a népelnyomást jelenti. A csempész Felp, aki annyira fogalmatlan, hogy csoda, hogy még nem ölték meg vagy végzett egy balesettel magával. Igaz, ő ettől tudja a humort szállítani az eseményekbe. Senki sem mély alak, egy-egy típus, felszínes figura, de legalább elég extrémek, hogy emlékezzek rájuk valamiért.

Ha már említettem a humort. Van benne, de nem az én humorommal esik egybe. Felp szerencsétlenkedései például inkább bosszantanak, mert nem értem, hogy lehet valaki ilyen életképtelen. Plusz, ez is túl gyorsan le van zavarva. Még fel se fogtam, hol járunk, és mi történik, már tovább is ugrottak az események.

Ugyanakkor ötlet van benne bőven. Fogja a tipikus sci-fi elemeket, cselekményszálakat is fordít egyet rajtuk egy kívülálló, ebbe-abba belekeveredő személy karakterével. Talán a hatalmat átvevő penész volt a kedvencem – igaz, Scalzi hasonló joghurtját is bírtam.

Összességében nem fájt olvasni, de nem is élveztem különösebben. Töltelék könyv, ami a hossza miatt ideális metrózáshoz vagy tömegközlekedni. Metró-könyv?

Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója - Mint humoros: 55% helyzetkomikummal teli, egyedi figurákkal dolgozik, gyorsan olvasható.

Szubjektíven: 50% nem fájt, de nem is tetszett. Nem éreztem igazán viccesnek + töredezett.