Fülszöveg: 

Amikor Lydia részmunkaidőben elvállalja a helyi idősek klubjának a vezetését, visszafogott teázással és szelíd kártyázással teli délutánokra számít. A klub tagjai azonban egyáltalán nem az előre elképzelt, halk szavú szépkorúak: ott van köztük Art, a kleptomániás, bukott színész; a sötét múltja elől rejtőzködő Daphne; és Ruby, a Banksy nyomdokaiba lépő kötögető is, aki fonallal áll bosszút minden igazságtalanságért.

Amikor az idősek klubjának is otthont adó közösségi központ épülete veszélybe kerül, az elszánt idősek összefognak a szomszédos óvoda apró látogatóival és egy igencsak fiatal apukával a ház megmentéséért. A nem mindennapi akciócsoport szokatlan módszerei akár be is válhatnak, ha előbb utol nem éri őket az igazságszolgáltatás…

Szerintem: 

Ez valami felettébb szórakoztató volt. Többször azon kaptam magam, hogy

jókat kuncogok az öregek egy-egy húzásán.

A történet ugyanis egy könnyed komédia. Adott egy szegényebb környék, ahol a közösségi házban időseknek szerveznek csoportfoglalkozást. Nagyon különböző alakok mennek el rá: Daphne, a magának való és nagyon kritikus öreglány, aki bevallottan rühelli az embereket és senkihez nincs egy kedve szava sem. De társaságot, társat akar magának, így hajlandó némi erőfeszítésre. Az egykori színész Art, aki élete ürességét bolti lopásokkal és az ügynöke zargatásával tölti ki. Ruby, aki túlméretezett sapkákat köt, amit a többiek sokáig nem is értenek. De a csoportvezető, a középkorú Lydia sem gondtalan: egyre biztosabb benne, hogy a férje csalja.

A csapat eleinte nagyon nem tud mit kezdeni magával, de aztán jönnek a projektek és a történet megtelik élettel, humorral és trükközéssel.
Daphne egy kis netes segítségért vállalja, hogy a tini apa Ziggy pár hónapos kislányára vigyáz, amíg a fiú különórán van, hogy legyen esélye ösztöndíjjal egyetemre menni. Szerencsétlen srácot tudtam sajnálni: egyszekrényes kalandja volt egy lüke lánnyal, aki elfelejtette bevenni a tablettát. Majd kb. 5 hónapos terhes volt, mire rájött, hogy gyereket vár. Abortusz már nem lehetett, Ziggy anyja meg hallani sem akart örökbeadásról, ők vették magukhoz a gyereket és a népszerű, egyetemre készülő srác hirtelen pária lett egy kislánnyal. Ők segítenek majd a nőnek kamuprofilt létrehozni társkeresőre és ők lesznek a kimentők is, ha nem tetszik a nőnek a megjelenő partner.
Más szákon meg drogbanda száll rá a fiúra, amit Daphne intéz majd el nem kicsit karakán módon.
A közösségi házat el akarják adni, mindent be akarnak zárni és gyorsan nagyon sok pénz kellene – Art meg kitalálja, hogy egy véletlenül hozzájuk került ronda, keverék kutyát betanít, hogy fellépjenek egy nagy díjazású 'ki mit tud'-ban. Daphe persze lecsap és már nem nyugdíjas alapba kerül a meg sem nyert pénz, hanem a közösségi ház megmentésére. A kutyus neve különben Margaret Thatcher és van is mókás vita, hogy szólítsák.
De ott van Art is, aki egyre többször bukik le bolti lopáson és ezt is rendbe kell tenniük. Pl. a szobányi lopott cuccnak otthon kell. De az is parádés, amikor beadja mindenkinek, hogy a rendezvényüket a Starbucks támogatja. Valójban meg csak jó sok mindent ellopott onnan, amiket beadott most a közösbe. Csak éppen az egyik bolti alkalmazott felismeri őt is, meg a lopott holmikat is…
Összefognak, hogy leleplezzék és megbüntessék Lydia férjét.
Hosszan lehetne még sorolni, még egy évekkel korábbi, legendás ékszerrablás is a történetbe keveredett. Szóval, ezen nagyon nem lehet unatkozni.

Pergő, tempós az egész. Mi több, szinte minden szereplő és történet esetében ott van a humor is. Itt még a tragikomikus részek is inkább mókásak. Pooley jó érzékkel megtalálta azt a pontot, ahol a drámai, fájdalmas dolgokat is vígjátékba tudta foglalni. Mert sok élettragédia van ebben a regényben, de egy percre sem tör le, mindig ellensúlyoz valamit és humoros helyzetekbe keveri a szereplőket.

Nagyon élveztem Daphne és Art szócsatáit is. A két ember nagyon nem szimpatikus egymásnak, nagy hévvel vitatkoznak és kb. mindenkinek előbb leesik, mint nekik, hogy a nagy haragszom mögött sokkal inkább az van, hogy ez a két ember egy húron pendül és összeillenek. Ez persze nem gátolja meg őket abban, hogy beszóljanak, gonoszkodjanak vagy kellemetlen helyzetbe hozzák a másikat. Öröm olvasni.

A szereplőket könnyű megkedvelni. Vannak jobb, rosszabb tulajdonságaik és igyekeznek kihozni a helyzetből, amit lehet. Ami különösen tetszett, ahogy közösséggé kovácsolódnak. Itt tényleg megvalósul, hogy segítenek egymásnak és lehet kapaszkodni a másikba. Már csak ennek az érzetéért is megérte volna elolvasni.

Könnyed, humoros, könnyen is olvasható. Lineáris, egyszerű, habkönnyű. Pedig, ahogy említettem, komolyabb témákat is említ.

Az összes negatívum annyi, hogy egy-egy esetben nem tetszett a szereplők döntése. De, ha mindig és mindenki jól döntene, miről szólna a könyv, nem igaz?

Nem gondoltam volna, hogy pont egy szépkorúakról szóló történeten tudok ennyire kikapcsolódni, de összejött. Felhőtlen, szórakoztató, és még normális története is volt. Ezek után olvasok még Pooley-tól.