Marsot meghódító és élő, életben maradásért küzdő.

A Mars az emberek célpontjává vált, megindulnak a bolygó felé az űrhajósok a XXI. század hajnalán. A bolygó azonban már lakott, és ott abban hisznek, hogy a Föld lakatlan bolygó. Annak kell lennie, hiszen túl sok az oxigén, hogy az élet megmaradhasson. Amikor az első emberek megjelennek, a maguk módján le is számolnak velük. Van, akivel egy féltékeny férj végez, mert nem tetszik neki, hogy az ember a nejét csábítaná, van, akiket egy orvos végez ki, mert meggyőződése, hogy földi élet nincs, és ez csak hallucináció. Majd kénytelenek szembenézni vele, hogy emberek igenis vannak és jönnek. Más módszert keresnek, míg az emberiség akaratán kívül tömeggyilkossá nem válik. Az emberiség azonban a vörös bolygón sem lel menedékre, a Föld gondjai és az emberi természet hibái ide is követik őket.

Ray Bradbury stílusa és történetei közelebb állnak hozzám általában, mint Philip K. Dick munkássága. Így könnyedebb olvasmányt vártam, mint amit kaptam. Főleg az eleje annyira sci-fi, hogy még mindig igyekszem összeszedni magam utána. Mást vártam, fáradt is voltam, így kevésbé tetszett ez a kötet.

A kötet két nagy részből áll össze. Az elején találjuk a Mars krónikáit, amire a cím is utal. Az emberek elkezdenek a Marsra jönni, és a marslakók szemszögéből követhetjük az eseményeket. Ez érdekessé és helyenként ironikussá is teszi a történetet. Most tart ott az életben a tudomány, hogy az emberiség valóban el akar jutni a Marsra, és már többet tudunk a bolygóról, mint amikor Bradbury ezeket a novellákat megírta. Tudjuk, hogy nem várnak majd ott minket marslakók. De az, ahogy itt a marslakók nem hisznek a földi életbe, rárímel arra, ahogy sokan viszonyulnak ahhoz a kérdéshez, van-e az emberen kívül más értelmes létforma a világmindenségben.

Ezen kívül kicsit az is felfedezhető benne, ahogy az európaiak Amerikába mentek át, és ott az indiánokra találtak. Persze, itt van egy misztikus vonal is, az indiánok nem harcolhattak emlékekkel és illúziókkal a hódítók ellen, ahogy a marslakók. A végjáték azonban ijesztően egyezik. Az indiánoknak ugyanúgy tett be a himlő, mint itt a marslakóknak.

A másik részben, a novellákban is megfigyelhetjük a vadnyugati tematika visszaköszönését. A Mindnyájunknak voltak nagyapáink egyenesen a Nyugat cowboy és kalandor lelkeinek örököseként értelmezi újra a Mars gyarmatosítóit.

De vissza a Marsbéli krónikákhoz. Van benne pesszimizmus – az ember történelme ciklikus, és ez nem törik meg a Marson sem. Felépítenek valamit, küzdenek, hogy aztán önmaguk pusztítói legyenek. Majd kezdődik elölről – épül valami, jön a háború és pusztulás, hogy aztán egy új kezdet köszöntsön be. Valahol szomorú, hogy az ember nem tanul semmiből.

Valahol zseniális, amit Bradbury megírt, nem is untam, de – ez most nagyon szubjektíve lesz – én lefáradtam tőle. Steril, végzetes, nem szárazon megírva, de annak olvastam.

Majd jönnek a Marshoz kapcsolódó novellák, amelyekből más kötetekben már jelentek meg darabok, így nagyon nem akarok velük most foglalkozni. Némelyik kapcsolódik a krónikákhoz közvetlenül, annak szereplői tűnnek fel ebben. Pl. a marsiak halála, ami a krónikákban utalás, itt saját novellát kap. A többi csak a helyszínében kapcsolódik. Szórakoztatóbb, lírai és elgondolkoztató is akad benne.

Úgy érzem, ez a kötet jobb, mint amennyire most értékelni tudtam. Egyszer, ha majd olyan idegállapotban leszek, egy újraolvasás és újraértékelés jár neki.

Bradbury: Marsbéli krónikák - Mint sci-fi: 75% érdekes nézőpontokkal történeti ívet alkot. Novellák, de egységesen.

Szubjektíven: 55% talán fáradt is voltam hozzá, de én most az érdekes ötletei ellenére is.