Utolsó útra kísérő, katonás, emlékezős, háborút emésztő.

Billy egy kocsmát vezet, békésen éldegél az egykori tengerész. Olyan súlyos sérülése lett, hogy utána könnyeden leszerelték. Egy napon idősödő férfi sétál be hozzá, akiben lassan felismeri az egykori 18 éves ifjút, akit neki kellett börtönbe kísérnie. Larry komoly kéréssel áll elő: a fiából is katona lett, tengerészgyalogos. Egyedüli gyerek volt, a szülei szeme fénye. Larry tavaly özvegyült meg, és most ifjabb Larry is odaveszett – Irakban halt hősi halált. Arlingtonban lesz a temetés, de egyedül képtelen elmenni és túlélni. Az egykori barátot kéri meg, kísérje el. Út közben egy templomba is betérnek, ahol az egykori fenegyerek, Mule szolgál lelkészként. A hármas megint összeáll, és egy fiú utolsó útjára indulnak el együtt. Közben beszélnek életről, seregről, erről a háborúról és az értelméről, vagy éppen annak hiányáról.

Néha úgy tűnik, szerencsém van. Véletlenszerűen döntöttem el, melyik Ponicsán regényt olvasom el előbb. Már nem is emlékszem, miért lett ez a második a sorban. De így volt jól, mert már az első fejezetnél kiderült, hogy ez egy távoli folytatásregény.

Az utolsó szolgálat után vagyunk jó 30 évvel, és Ponicsán összeszedi az abban megjelent három férfit. Igaz, ehhez azt a történetet kicsit meg kellett erőszakolnia: ugyanis a végén az egyik karaktert megölte, de most ő is él és virul. A magyarázat meg nem olyan jó, hogy simán bevegye a gyomrom. De ok, minden főszereplőt vissza akart hozni egy újabb útra.

Az meg is fogott benne, ahogy analógiát húz a két regény közé, és az egyik szereplő szájába is adja: mindkét kötetben egy fiút kísérnek az utolsó útjára, aki hibázott. Csak ennek a Larrynek már nem adatott meg, hogy helyrehozza a dolgokat.

Mivel a hősink már jócskán benne vannak a korban, a legifjabb is özvegy, aki az ötvenes éveit tapossa, már nem egy buliregényt kapunk. Ha beszélnek is arról, milyen történeteik voltak annak idején, most a feladatukat teljesítő öregek, akik már túl vannak az aktív éveiken. Csendes, nyugodt életet élnek, zűrök nélkül.

Az utat is leginkább beszélgetések töltik ki. Természetesen megismerjük a jelenjüket, de nem ez a fontos. Hanem, amit a seregről, az iraki háborúról, az elnökről, a családról és a sorsról gondolnak. Már mögöttük egy élet, egész más szinten fogalmazzák meg a véleményüket.

Nem is kicsit háborúellenes a kötet. Amit lehet, megkritizál a rendszerben. Az iraki háború okától kezdve: miért vannak ott? Miért hazudnak, mi van Irakban és ki ellen harcolnak? Majd ifjabb Larry kapcsán kiderül, hogy még az elesetteket is arra használják, hogy igazolják a háborút, ha nem is háborús tett történt. Hogy hazudnak valakit hősnek, és hamisítják meg a halálát. Élesen elkülöníti Ponicsán a fiatal, még naiv katonákat, meg a politikusokat, akik elküldték a fiúkat idegenbe meghalni.

Végig volt egy olyan érzésem, amíg olvastam, hogy ez az Államokban volt releváns és fontos kérdés, nálunk nehéz hozzá bármilyen szinten kapcsolódni. Az apa gyászát meg tudom érteni, de amit a seregről és az iraki politikáról beletett, nekem távoli.

Erre is igaz, hogy gyakran nyomdafestéket nem tűrő a szövege. Mivel egykori, kemény és bulizós katonákról van szó, jobban el tudtam fogadni, de szeretni így sem szerettem. Talán az első résznél visszafogottabb kicsit…

Film is készült belőle, de nem lett kedvem megnézni.

Akit érdekel az iraki háború témája, az úgymond hátország mögötte, nekik ok lesz.

Ponicsán: A haza szolgálata - Mint kortárs: 75% az Államokban fontos témát érint, itt kevésbé jelentős ez a kérdés.

Szubjektíven: 40% fura folytatás, és nagyon nem tudott lekötni az iraki elmélkedés.