Háborús, önfeláldozó, szerelmes, hidat felrobbantó.

Robert Jordan fiatal amerikai, aki hisz a szabadságban, és a fasizmus elleni harcban. A szeretett nagyapja is harcolt az elveiért, Robert sem akar elmaradni mögötte. Így kerül Spanyolországba, a partizánok oldalán harcolva a fasiszta rendszer ellen. Most éppen egy hidat kell felrobbantaniuk, és valahogy túlélniük a bevetést. Csatlakozik hozzájuk a fiatal Maria, aki sokat szenvedett már a katonáktól. Megerőszakolták, megkínozták, nem sokon múlt, hogy az életét is elvegyék. Csatlakozik hozzájuk, és nagyon hamar egymásra találnak az amerikai fiatalemberrel. Robert fejében még az is megfordul, hogy ez a lány lehetne a jövője, akit hazavisz magával, és akivel családot alapít. De előbb túl kell élni a harcokat, és végre kell hajtani a küldetést.

Most leszek bajban, már előre látom. Valahogy meg kellene fogalmaznom, hogy miért nem tetszett nekem ez a regény. Mert az készséggel elismerem, hogy Hemingway nagy író és ez egy fontos regénye, de ettől még nem szerettem meg.

Amit legjobban kedveltem benne, az a címe. Arról önmagában többet tudok írni, mint különben az egész regényről. Egyrészt, nagyon jól hangzik. Van benne rejtély, miközben nagyon sok mindent el is mond nekünk. Kiért szól a harang hagyományosan? A halottaknak szokás harangozni. Így közvetlenül a cselekményt nézve, ez a harang szólhat Robert üdvéért. Azért annyira szerintem ismert a regény, a vége mindenképpen, hogy leírhatom, hogy Robert feláldozza az életét a történetben. Így ez az ő lélekharangja. Ugyanakkor Hemingway nem éri be egyetlen emberrel. Ez mindenkiért szól, az összes emberért, attól függetlenül, melyik oldalon és miért harcolnak. Minden ember egyedi és megismételhetetlen, mindenkiért szól a harang. Mindenkire emlékezünk. Szól a harang az emberiségért, amely olyan nagy csodákra képes, de mérhetetlen pusztításra és gonoszságra is. Mint a háború, mint a spanyol háború, amibe itt nyerünk egy kis betekintést. Igen, nekem a címe volt a kedvencem a regénynek.

Mert ha a cselekményét nézem, akkor értetlenkedem. Ez partizánokról szóló háborús regény! Ehhez képest alig vannak benne harcok, a regény nagy részében csak haladunk lassan a végkifejlet felé és a szereplők csak beszélgetnek és gondolkoznak.

Igen, értem, ebbe a 3-4 napba belesűríti Hemingway az egész életet, többszörösen is. Robert nagy érzelmeket él meg, és megelevenedik fejében sok minden a múltból. Tulajdonképpen ez az esszenciája az életének. Egy férfi portréja, aki a végsőkig elmegy az elveiért, akiért kihúzott derékkal fogadja a halált. Ahogy Santiago, az öreg halász: az embert, Robertet is meg lehet ölni, de legyőzni nem.

A mellékszereplőkkel hasonlót csinál kicsiben. Ők is ugyanennyi időkeretből nyílnak ki, és mégis megismerjük belőle a jellemüket, az egész életüket.

Frappáns a szerkesztés, Hemingway pontosan tudja, mikor kell befejezni egy történetet.

A próza is az, ami a szerzőt ismertté tette. Realista, szikár és mégis sokat tud mondani vele, még érzelmekről is. Nem egyszer úgy éreztem, hogy egy élet bölcsessége van a sorok között megbújva, csak ki kell olvasni onnan. Kár, hogy az eseménytelenség miatt annyira untam magam – mert nekem végig fájó hiány volt a minimális cselekmény.

Jut eszembe, volt még valami, amitől falnak tudtam volna menni. Robert Jordan, ahogy mindig teljes nevén emlegeti a főszereplőjét, még a narrációban is.

Az már csak a saját, jellegtelen problémám, hogy nem lettek szimpatikusak a szereplők. (Tudat alatt ellenálltam – tudtam, mi lesz a vége és nem érdemes kedvencet szereznem.)

Vagyis, tudom ragozni, miért jelentős ez a regény és miért érdemli meg, hogy elolvassuk. Csak éppen én magam nagyon nem szerettem olvasni.

Hemingway: Akiért a harang szól – Mint háborús: 70% realista stílus, amiben mégis megférnek érzelmek és életek szép üzenettel.

Szubjektíven: 40% hiába szerettem, amit mond, a kivitel nem tetszett. Az a sok beszéd…