Bosszút álló, hírhedt ügyet felelevenítő, magánéleti gondokkal küzdő.

Helen élete több szempontból jól alakul: Joseph szilárd társ mellette. Charlie lassan szül. Ám újabb ügyet kapnak, amely több szempontból is bonyolult: egy olyan férfit ölnek meg, akinek a szakmája miatt sok ellensége lehet, egy vállalati cápát. A halála előtt fel is hívták, hogy már csak egy órát élhet. Ugyanakkor az a férfi túlélő is volt: még kamasz volt, amikor a csapattársaival egy pszichopata kezei közé került, megkínozták, de sikerült túlélnie pár barátjával. Ez is lehetséges indíték: az egyik túlélő éppen most jelenteti meg a könyvét a velük történtekről. Amikor újabb áldozatot találnak, megint egy telefonhívást követően, és ő is az egyik túlélő volt, már ezen a nyomon haladnak tovább. Miért akar valaki végezni velük, milyen titkot őriznek a múltról? Közben Helen azzal is szembesül, hogy Joseph rejteget előle múltbeli dolgokat. Mi több, a személyiségének van egy sötétebb oldala.

Meddig lehet fokozni a magánéleti nyüglődést? A Helen Grace kötetek kapcsán egyre inkább úgy érzem, hogy Arlidge ugyanolyan gyötrődő embert talált ki, mint Harry Hole – van múltbeli trauma, van bűntudat és fájdalom, ami aztán szépen magával ránt mindent. Csak amíg Hole az alkohollal küszködik, Helen a BDSM szubkultúrába merül bele.

Pedig már azt hittem, Arlidge elmozdul ebből az irányból. Most mégis, visszakanyarodunk oda, hogy Helen nem lehet egyszerre boldog civilként, és nagyon sikeres nyomozó. Mintha feltétel lenne, hogy szenvednie kell. Nem mintha Joseph lett volna neki az álompasi, de vele elkezdtek sebek begyógyulni, a magány megtörni. Erre most mi jön?

Arlidge csavar egy nagyot, és kifordítja a férfi személyiségét. A jóképű, elkötelezett rendőr hirtelen dührohamokkal gazdagodik, nem is kis mértékű egocentrizmussal, fojtott agresszióval, és még hazugnak is bizonyul. Pillanatok alatt leépül a karaktere, amit az előző kötet megalapozott. Valahol katasztrófafilm hangulata is van, ahogy Arlidge egyre mélyebbre rántja, és a regény végére már szinte rosszfiúként nézünk rá.

Emilia is megint alkot, vele is vannak ügyei, de tőle már megszoktuk ez. Így visszatérünk oda, hogy Helen magánélete elátkozott. Ezzel megint nullázza a karakterfejlődést a szerző, a szociális készségek és kapcsolatépítés megint csökken.

A krimi viszont szokás szerint korrekt. Az eset mögötti igazságok fokozatosan derülnek ki. Ahogy eddig is, itt csapatban dolgoznak és mindenki hozzáteszi a részét a megoldáshoz. Vannak klasszikus nyomozati elemek, kihallgatások, bizonyítékok begyűjtése és elemzése, kutatás. Mellette akcióznak is: megfigyelnek, rajtaütést bonyolítanak le.

Szórakoztatóan van megírva. Sok a párbeszéd, könnyen érthető a szöveg és szépen egymásra is épülnek az események. Mindig kicsit többet tudunk, mindig logikusan és érthetően elmondva.

Erre a részre is igaz, hogy karakter- és cselekményközpontú. A nyomozás adja a vázat, az izgalmakat, ez bizony krimi. Mennyire meglepő a gyilkos személye és a végjáték? Talán kicsit hirtelenebb a megoldás és a gyilkos személye, de kellően popcorn érdekes is. Van benne botrány, sötét titok, mocskos ügyek.

A kiemelt szereplő Helen, megismerhetjük az áldozatok szemszögét, és most nem Charlie, hanem Joseph kap nagyot teret Helen mellett. Egyfajta ellenpont is: ahogy Charlie hű barát, épülő karakter, Joseph útja és múltja lefelé vezet.

Azért sajnálom, hogy erre haladt Arlidge, de már felvezet vele egy újabb vihart.

Arlidge: Meghaltok mind – Mint krimi: 75% a szokott gyors, szórakoztató stílusban egy nyomozós, drámai történet.

Szubjektíven: 70% sajnálom, hogy haladunk vissza a magánéleti fájdalomba. De a krimi ok.