Fülszöveg: 
Maurice Leblanc (1864-1941): francia író, újságíró. 1907-ben indította útjára Arsène Lupin-sorozatát, amellyel a bűnügyi irodalom egyik klasszikusává vált. Hősét valóságos személyről mintázta (de nem egy magyar szélhámosról, mint korábban hitték). Arsène Lupin zseniális kalandor, rokonszenves, „úri” betörő, legyőzhetetlen hős, aki a társadalmon kívül állva, saját erkölcsi törvényei szerint él és oszt igazságot. Bűncselekményeit az író csínytevésnek szelídíti, illetve jogosnak tünteti fel egy olyan morál szemszögéből nézve, amelyet Lupin – egy bankárral beszélve – így fogalmaz meg: „én a lakásokban lopok, te a tőzsdén”. Leblanc színdarabot is írt Arsène Lupin címmel, amelyet már 1909-ben bemutatott a budapesti Vígszínház is.
Szerintem:
Tudom, hogy miként kellene olvasnom. Krimi paródiának egyedi, megjegyezhető hőssel. Kicsit, mintha Ernest mindenki gyilkos kalandjait bújnám.
Csak éppen ez nem kortárs, és
nem a krimik szabályait húzza elő a kalapból, hanem egy stílusos csibészt tesz középpontba, akinek a legnagyobb detektívvel kell párnajoznia ebben a kötetben. Vagyis, érkezik Herlock Sholmes, akinek már a nevétől megborulok. Sherlock Holmes alakmása ugyanúgy kap segítőt, ugyanaz a karakter, csak mégsem.
Herlock és Arsene éppen ugyanannyira el vannak túlozva és ponyvás mesealakok. A mindent megúszó tolvajvezért – mert Lupin bizony bandával és cinkosokkal dolgozik –, míg Herlock kora legelmésebb detektívje. Fel is kérik, hogy kapja el a franciát.
Ugyan Leblanc szokásához híven több esetet is vázol, de összekötő elemként hozza az angolt. Akit egy eset miatt hívnak, aki leköveti a célpontját, van csali és ott lesz még a zárás is. Megismerjük az érte rajongó, szerelmes nőt, aki még gyilkos is lesz, hogy megszerezze a Lupinnak tetsző ékkövet. Megismerjük a hálózat több tagját, hogyan tévesztik meg a rendőrséget, hogyan rabolnak.
Így egyszerre változatos is, meg nem is. Átívelés, de külön esetekkel.
Lupin még mindig nagyon stílusos – a saját erkölcsi kódexével, ahogy ragaszkodik a bűnös és elítélhető társaihoz is. Amilyen ötletes, ahogy nála mindig akad egy plusz fortély vagy álruha. Bűnöző, de nem rossz. Nagy szervező és koponya. Nem véletlen, hogy Sholmesszal majd megértik egymást és valamiféle tiszteletet is ápolnak egymás irányába.
Mivel ezt a figurát ennyire bírom most is, biztosan Sholmes alakja akaszt meg ennyire. Pedig nem gúnyos, kissé talán felnagyított, de vállalható figura ő is. Mégis… zavar az ilyen ábrázolás, bármennyire is tisztelgés Conan Doyle előtt.
A paródia jellegét a felnagyítások adják. Itt minden a legextrémebb, legnagyobb. Bulváros jellege van a történteknek, mindkét főszereplő szereti is a látványos gesztusokat.
A nyelvezete régiesebb, nehezebb is olvasni miatta. De Leblanc szórakoztatni akart, így azért a szerkezettel több mindent kiegyenlít. Rövidek, gyorsan pergethetők a fejezetei. Kifejezetten ügyel arra, hogy kedélyes legyen a történet, az előadás. Gyakran közel van egy anekdotához.
Még emésztem kicsit, de az biztos, hogy az első történeteket jobban szerettem. Túlzottan irritál az a betűcserés névcsere és ahogy nem jut a két szereplő dűlőre egymással.
