Természetfeletti lényes, jóslatos, felnövő, célponttá válós.

Látszólag olyan nap volt, mint bármelyik másik. Egy család élete azonban örökre megváltozott. Egy Jack nevű ment be hozzájuk, és végzett sorra a család tagjaival. Megölte a szülőket, a kislányukat, majd a legkisebb jött volna, a bölcsőbe fekvő kisfiú. A mozgékony, szívesen elkóborgó gyerek azonban a maciját létrának használva kilógó, és a nyitott ajtón a házból is kijutott. Egy közeli temetőbe jutott, ahol az anyja szelleme kérte a kísérteteket, hogy fogadják be a fiát, kapjon menedéket a Jack nevű elől. Megteszik, és az Owens házaspár magához veszi a kicsit. Megszervezik, hogy a gyerek a kriptában lakjon, jusson neki élelem és ruházat is, a szellemek pedig tanítják. A nevét is elrejtik, Senki Owens lesz belőle, a temető védence. Sen, ahogy nő, egyre több mindent fedez itt fel. Elásott kincset és szörnyet éppen annyira, mint egy boszorkányt és a vámpírok kapuját, miközben Jack még vadászik rá.

Neil Gaiman olyan mesélő, aki még gyerekeknek is úgy mond történetet, hogy egy felnőttet is meg tud vele fogni. Vagy A temető könyve nem is gyerekkönyv? Azért az ifjúságiba mindenképpen belefér, ha használ is horror elemeket.

Játékosan teszi azt is. Vannak szellemek, boszorkány, vámpírok, szörnyek és titkos társaság is benne, amely rituális gyilkosságra készül, hogy egy jóslat ne teljesedhessen be. De egyiket sem írja olyan véresre vagy félelmetesre, hogy igazán horrornak nevezzem. Pont annyira sötét és ijesztő, hogy fiatalabbak is kézbe vehessék rémálmok nélkül. Még szinte egzotikussá is teszi, hogy milyen lehet egy temetőben felnőni szellemek és más természetfeletti lények között. Kalandos, csak néhol sötétebbek ezek a kalandok.

A felépítése nem is igazán regényt juttatott eszembe, hanem egy novellafűzért. Sen személye összeköti őket, lineárisan halad előre az időben, de az egyes részek között nagy ugrások vannak. Látjuk a szinte babát, az 5-6 éves kisfiút, a kiskamaszt, majd a távozó fiatalembert is. Éveket ugrunk, és közben egy-egy kaland, egy-egy felfedezés van kiemelve.

Általában egy-egy új lényt, új szegletet fedez fel bennük a temetőben. Észre is vettem magamon, hogy jobb, ha az egyes fejezetek között tartok egy kis szünetet. Akkor kevésbé mosódik össze a fejemben, és külön jobban értékelem őket. Talán a boszorkányos volt a kedvencem és a holtak tánca tetszett legkevésbé, ha fel is ismertem benne a középkori haláltánc modern változatát.

A keretet adja a Jack nevű, talán ez sikerült kevésbé. A nyitány még a helyén, de a magyarázatot nem szerettem, miért kellett a gyilkosságokra sort keríteni. Pont olyan jóslat volt, ami messziről üvölti, hogy önbeteljesítő. Ahogy Voldemort is maga teremtette meg az ellenfelét, miközben egy jóslat ellen lépegetett, a Jack is.

A történet során Sen fel is nő. A kisgyermek korban még látványosak a változások, és nem csak a testi fejlődésben. A naiv, mindenre rácsodálkozó gyerek komolyodni kezd, bár azért marad benne a gyerekből is, hiszen a továbblépés egy új kaland lesz a számára.

Talán ezt szerettem Sen alakjában. Ahogy nyitott, felfedezi maga körül a világát és nem fél beleugrani új dolgokba.

A kiadáshoz hozzá tartozik az is, hogy helyenként rajzok kísérik a szöveget. Általában inkább a fejezet elején vannak, és kicsit közelebb hoznak egy-egy szereplőt vagy helyszínt. Ebből viszont a keret maradt emlékezetes, a nyitány a Jack nevűvel. Elnézegettem őket később is, de abban éreztem leginkább azt a sötét hangulatot, ami a történet sajátja.

Megírva is korrekten van, nincs túlírva, érthető és hangulatos is.

Sok Gaiman–történet került mozivászonra, mesére vagy éppen sorozattá. Egy animációban megnézném ezt a történetet is.

Gaiman: A temető könyve - Mint fantasy: 75% horror és ifjúsági elemekkel variálva, meseszerű és sajátos hangulatú kötet.

Szubjektíven: 65% az egyes történetek, mellékszálak tetszettek, de a végével még hadakozok.