Politikai, társadalmi, leleplezős.

A kormányok nem kötnek mindent az állampolgárok orrára. Gyakran mélyen el van rejtve, milyen üzelmeket folytatnak, egyes intézkedések mögött mi a valódi ok. Vannak azonban olyan személyek, akik részei az államapparátusnak, de nem tudják lenyelni, amit tudnak, amit mindenki másnak is tényként kellene ismernie. Belőlük lehetnek a leleplezők, akik az általuk megszerzett adatokat nyilvánosságra hozzák. Korunkban Edward Snowden a legismertebb, aki valahol Moszkva mellett él, és reménye sincs, hogy egy napon hazatérhet az Államokba. Ő volt az, aki átadta a sajtónak az anyagokat, melyek bizonyítják, hogy a kormány lehallgatja a polgárait és gyűjti az adatokat. De nem Snowden volt az első. Mark Hertsgaard két korábbi esetet is ismertet, amikor a leleplezőknek szintén fizetni kellett azért, mert szolgálati titkokat osztottak meg a sajtóval.

Edward Snowden nevét ismerjük – szerintem az is hallotta, aki nem tudná megmondani, milyen történet fűződik hozzá. Már szinte popkulturális jelenség is lett belőle. Filmet készítettek róla, megjelentette a saját könyvét. Meg, ahogy a jelen példa is mutatja, írnak róla.

Mark Hertsgaard kötete könyvként került kiadásra, de ahogy olvastam, végig az járt a fejemben, hogy egy újságban is működne cikksorozatként. Nem esett jól ebben a formában olvasni, és nem csak azért, mert kicsit sem regényszerű. (Nem is akar regény lenni, így ezt nem kérhetem számon, ez NEM regény.)

Az újságírás az, ami a stílusában is nyomon követhető. Tényszerű, interjúkkal és adatokkal alátámasztott. Ha úgy tetszik, kifejezetten száraz anyag. Hiába érdekelt különben a téma, ebben a formában nagyon hamar unni kezdtem az egészet.

Ennek egyik oka, hogy nem a leleplezők történeteit meséli el. Arról szívesen olvastam volna, konkrétan mi történt, hogyan lettek ezek az emberek leleplezők. Minimálisan van érintve – elég nagy közhelyekkel – miért léptek erre az útra. Az, hogy konkrétan hogyan csempészték ki a bizonyítékot, kinek és hogyan adták át, milyen megtorlás és intézkedések jöttek, valami minimálisan is kalandosabb, nem került be a kötetbe. Ahogy már említettem: tények orrvérzésig, ami az egésznek a hangulatát lehúzza.

Viszont, arról hosszas eszmefuttatások vannak, hogy miért jött létre a leleplezők jelensége, és milyen jogi eszközök állnak rendelkezésükre. Elég kritikus a szerző hangja, de ezt meg is tudom érteni. Konkrét példát is hoz arra, hogy aki nem a sajtóhoz ment, hanem a szolgálati utat betartva igyekezett változást elérni, semmit nem ért el és még pórul is járt.

A másik oldal érveit is nagyon gyorsan elintézi. Utal rá, hogy egyes érzékeny adatok tekintetében attól félnek, hogy emberek sérülnek a kijutásuk miatt. De konkretizálva ez sincs, pedig ezt is szívesen elolvastam volna. De így elveszik az érvek tengerében.

Hertsgaard a saját véleménye mellett érvel, és mintha az egész könyv azt támasztaná alá, hogy a leleplezők hősök, és meg kellett tenniük, amit. Még csak az sem elég hangsúlyos benne, hogy magába a rendszerbe kellene olyan változást eszközölni, hogy ne kelljen ilyen tettekre rászánni magukat, hanem valóban a szolgálati út betartásával is lehessen eredményt elérni.

Jól mutatja, mennyire nem fogott meg a könyv, hogy puskáznom kell, Snowden mellett kik vannak még említve és ők mit lepleztek le. Előkerül Thomas Drake esete és az iraki háború.

Sajnos, előismeret is nagyon kell hozzá. Ha nem vagyunk képben az éppen említett amerikai politikával, nem fogjuk érteni még azt sem, mit is lepleztek el ezek az emberek.

Hertsgaard: Rettenthetetlenek – Mint dokumentumregény: 50% tényszerű, érvekkel bizonyítja az igazát – de egysíkú, száraz.

Szubjektíven: 15% a tényleges történetek csak érintőlegesek, és nagyon USA történet marad.