Nevelőintézetes, szegregáló, barátságot tartó.

A kis Elwood jó fejű, igyekvő fekete fiú, akit a nagyanyja nevel, miután a szülei elmentek nélküle új életet kezdeni. Martin Luther Kinget hallgatja, és hiszi, hogy egy napon előtte is megnyílnak az ajtók, csak addig is tanulni és kitartani kell. Egy tanára igyekszik neki segíteni, és elintézi, hogy nyáron főiskolai tárgyakat is hallgathasson. Stoppolnia kell, és balszerencséjére egy lopott autót vezető férfi veszi fel, akit a rendőrök lefognak és a fiút bűntársként kezelik. Nevelőintézetbe kell mennie, a Nickelbe. A szegregált, jó nevű intézet erőszakkal van tele. A fiúk egymás közt, a nevelők velük kegyetlenek. Még egy rét is van, ahova az olyan fiúkat temetik, akik hivatalosan megszöktek, a gyakorlatban megölték őket. Elwood szerez egy barátot, és miközben megtanulja túlélni a rendszert, mégsem képes fejet hajtani és megtörni. El akarja pusztítani a korrupt, romlott intézményt.

Colson Whitehead hetedik regénye ez a kötet, és a második, amiért megkapta a Pulitzer-díjat. Olvastam A föld alatti vasutat is, de ha választanom kell a kettő között, nekem erre esne a szavazatom. Kalandos, mély és megrázó, egyszerre elégítette ki a cselekményt szerető énem és a mélyebb tartalmat is kedvelő felem. Csak azért nem írom, hogy szórakoztató és tartalmas is, mert elég betegnek kell lenni, hogy valakinek ez a cselekmény szórakoztató legyen.

Elwood története lekötött, faltam az oldalakat, hogy mi fog történni vele és a többi fiúval az intézetben. Folyamatosan zajlanak az események, amelyeket kiemelve nem tűnnek túl izgalmasnak: készülnek a karácsonyra, festik a díszeket; az intézet támogatóinak dolgoznak, igyekeznek elkerülni a büntetést, megrendezik az éves bokszmeccset. De a történetben ezek súlyosak, kalandosak és folyamatos mozgásban tartják a történetet.

Különleges dinamikát hordoz, ahogy Elwood és a barátja, Turner szemlélik a dolgokat. Elwood határozottan nem itt kellett volna, hogy kikössön. Idealista fiatalember, akinek itt próbára teszik a hitét és jellemét. Megkínozzák őt is, a többieket is. Whitehead jó érzékkel a legbrutálisabb részeket nyers valójukban nem tárja elénk, de utalva rájuk is felháborító az egész. Ahogy eladják az ellátmányt, ingyen munkaerőnek használják őket, szexuálisan is kizsákmányolják a gyerekeket és kamaszokat. Láttam börtönfilmet, ahol a börtönben jobb sora volt a bűnözőknek, mint itt a fiataloknak. Elwood küzd, hogy ne olvadjon be, túléljen, de önmaga maradjon. Aki Martin Luther King elveit vallja, aki értékes és nem megalkuvó. Turner viszont elfogadja és használja a szabályokat, megtanul trükközni. Könnyű lenne azt mondani, hogy Elwood útja a jó, de nemes biztosan. Ki éli túl? Mit tanít ez az egész rendszer?

Mindkét fiút megkedveltem, így a regény vége dupla olyan erővel ütött meg. A történet keretes szerkezetű, a jelenből gondol vissza az egyik fiú az intézetre. Van egy olyan csavar, ami fájdalmas. A végén. Pedig egyszer szöget ütött a fejembe, hogy valami nem stimmel, amikor az érettségiről mesélt a keret főszereplője. De így is… jaj.

Igaz, sokat mutat a rasszizmusból a kötet. Még az intézeten belül is rosszabb sora van a fekete fiúknak – pl. az ő élelmük adják el kéz alatt a boltosoknak. De Elwood egész sorsa, ahogy az intézetbe kerül. Felháborító, hogy ez így létezhetett. Emberileg ocsmány, amit ezekkel a fiúkkal műveltek. De azért is jó könyv, mert szélesebb a perspektíva. Az intézet maga volt kegyetlen, a rendszer rémes. Benne van, hogy nem csak a feketékkel, de velük különösen. Érzékenyít, megdöbbent, fáj ez a könyv és ez érték benne.

Hozzátegyem azt is, hogy igaz történet alapján? Szégyellhetjük, hogy embernek születtünk.

Whitehead: A Nickel-fiúk - Mint kortárs: 100% jól szerkesztett, hatásos – tartalmas is, pörgő és izgalmas is, emlékezetes.

Szubjektíven: 100% izgalmas, megrázó – pokolian tudott helyenként fájni, és pont így jó.