Életmódtanácsos, szülői félelmes, emlékező.

Fredrik Backman imádja a családját. A felesége a rajongott nő az életében, a közös gyermek pedig a legnagyobb kincs. Nem is lehet könnyen szavakba önteni, mit jelent számára apának lenni. Sok mindent át akar adni, vele akar lenni, és jó akarja csinálni a dolgokat. Így mereng a céljairól és a világ dolgairól, amelyeket majd a fiának is meg kell ismernie. Számot vet azzal, milyen volt a saját szüleinek generációja, ő miket kapott az apjától. Miben más ember ő, mit tud megtanítani a gyermekének. Amikor látszólag arról beszél, hogy szereti a pankrációt vagy a fontos napok hogyan érnek az IKEÁ-ban véget, ezeken keresztül megfogalmazza, hogy kellenek a közös élmények, és milyen tanulságok voltak ezekben a saját számára. Mókás pillanatképek, életrajzi elemek és eszmefuttatások egyetlen céllal: felmérni, milyen ember is az apa, mit adhat át a fiának és kifejezze, mennyire szereti.

Ezzel a kötettel nem is kicsit vagyok bajban. Már ott megakadok, hogy miként tekintsek rá. Egyértelműen nem regény, nincs összefüggő cselekménye. Nem életrajz, bár sok életrajzi elem és történet is van benne. Esszének hosszú és személyes is. Nem novellák fűzére, de nem is egy önsegítő könyv. Kicsit van benne ebből is, abból is, de igazán egyik sem.

Ez azonban nem befolyásolja azt, hogy Backman ebben a kötetében is olyan nagy humánum van, hogy az lefegyverző. Süt a szövegből a gyermek iránti szeretet, és egy olyan világlátás, amit komolyan tudok irigyelni. Mert ez nem a rózsaszín napszemüveg esete, Backman nem reménytelen optimista. Látja, milyen ez a világ, de ennél jobbat szeretne és az egyén viselkedésében látja a megoldást. Itt megfogalmazza, milyen embernek szeretné nevelni a fiát, és ezzel megmutatja, milyen egy jó ember a mai világban is. Egy mondat volt, ami nagyon beragadt a fülembe. Arról, hogy a kedvességet ne tekintse gyengeségnek. Irodai környezetbe helyezi, és máris a lelki szemeim előtt van, hogy én is úgy érzem, ma már a naiv és kedves emberek halálra vannak ítélve. Magam sem szeretem, de már középiskolában is azon vitatkoztam a tanárral, hogy szerintem Tímea naivitása Az arany emberben nem erénye a nőnek. Ez gyengeség, áldozattá tesz. De elkalandoztam: ami jó hír, mely ez a kötet elgondolkoztatott, találtam benne a magam részére mondanivalót. Én is ezt szeretném, hogy a kedvesség ne legyen gyengeség. Pedig azt tapasztalom, hogy az.

A kötet sok-sok téma között látszólag csapong. Még az egyes részekben is volt egy felépítés, amire nagyon nem akart ráállni az agyam, és a végére komolyan zavart is. Felhoz valamit, pl. a focit. Van egy konkrét üzenet, amit ki akar hozni belőle. De nem azzal kezd, hanem hatalmas a körítés. Miért fontos, általánosságok és még saját magát is győzködi. Nem baj, ha te majd nem szereted. Annyira várom azt a ’de’ szócskát, jött is. Így tulajdonképpen addig, hogy tényleg elmondja, mit akar a foci kapcsán elmondani, volt vagy egy oldal öngyőzködés, 2-3 anekdota és egy sor általánosság, hogy a végén lecsapja a labdát és megfogalmazza a saját igazságát, a lényeget.

Az anekdoták különben is szerves részei a szövegnek. Sok-sok emlék és életrajzi elem van benne, így nem csak üzenet ez a kötet a fiúnak, de egy személyes monológ is, amiből azt is látjuk, milyen ember Fredrik Backman és miért lett ilyen ember.

Mélységei, komoly üzenetei vannak, de ezt humorosan adja át. Néha az a fentebb említett nyakatekertség is az, de jobban szerettem a történetei vagy beékelt beszélgetések humorát.

Magam idézem korábbról: Backman könyveiben, ebben is, érezni szeretek és tudok is.

Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról – Mint humoros: 90% a szerzőtől megszokott emberséggel van tele, sajátos humorral vegyítve.

Szubjektíven: 75% nem mindig szerettem humorát/stílusát. Ahogy valamit körbemagyaráz…