Fülszöveg: 

„Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.”

Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Szerintem: 

A szerzőnek van egy könyve, amiben a kisfiának foglal össze gondolatokat. Ez annak a párja is lehetne – csak most elköszönni kell tudni.

Nem is igazán mondanám, hogy van

története. Adott egy nagypapa, aki beteg, a memóriája egyre inkább cserben hagyja. Akit imád az unokája. Akit el kell engedni, akinek el kell indulnia. Oda, ahonnan már nem tud visszajönni. Van közös program, van kórházi kép, de ezek nem olyanok, hogy igazi cselekmény lenne mögöttük. Inkább csak helyszínek, szinte véletlenszerűen szelektálva egy történetfolyamból.

A címét különben nagyon szerettem. Nagyon szépen és költőien benne van a folyamat, ahogy az idős ember küzd minden egyes napon az emlékeiért, önmagáért, az emberi méltóságért. És benne van az is, hogy meglesz az a pont, amikor már nincs visszaút.

Érzelmi oldalról tudtam megfogni csak ezt a történetet. Hogy mennyire szeretünk, miért is nehéz elköszönni. Mit csinálunk jól, mit bánunk. A halál itt nem is az öreg tragédiája, neki az már megpihenés. Hanem a szerető családnak, akik így végleg el kell engedjék. És a kötet mindkettőt meg tudja villantani.

Ahogy Backman szokta, nagyon sok olyan sora, gondolata van, amit vinne az ember magával. Ami most legjobban megragadt bennem, hogy a nagyszülő az unokán át igyekszik jóvátenni, amit a maga gyereke életéből kihagyott. Nem rossz szándékkal vagy direkt, csak a munka, megélhetés és hasonlók miatt nem volt többre képes. Talán azért is visszhangzik ez a gondolata bennem annyira, mert most az öcsém gyereke mellett látom, mennyire mások a szüleim nagyszülőnek, mint voltak anyámnak és apámnak.
De ez is jó a szerzőnél, ahogy ténylegesen át tudom vinni a magam életére, ahogy tényleg megszólít a történetével, gondolatával.

A formátum miatt ez tömörebb, rövidebb kötet. De jól áll neki. Visszaadja a nagyapa töredékessé váló memóriáját – remek pl. ahogy a viccen keresztül megmutatja, hogy veszti el fokozatosan magát. Intelligens, ízléses.

Nem feltétlenül azt olvastam ki belőle, amit a fülszöveg alapján bele akarhatott Backman tenni, de ki tudja. A jelen életemben nekem most ezt mondja a könyv.

Idézet: 

– Mi áll a papírlapokon? – kérdezi a fiú.
– Az ötleteim – feleli nagyapó.
– Elfújja mindet a szél.
– Így megy ez már egy ideje.