Fülszöveg: 

Az ​élet remekül élhető, ha az ember hajszálpontosan felméri, mely cselekedete milyen kockázattal vagy előnnyel jár, és mindig a legészszerűbben cselekszik. Henri Koskinen biztosításmatematikus az utolsó tizedesjegyig kiszámolja valamennyi döntésének minden lehetséges pozitív és negatív hatását.
    Aztán egy nap megörökli testvére kalandparkját, és a feje tetejére áll a világa. Hirtelen veszélyes bűnözők, irreálisan magas kamatozású hitelek zsákutcájába keveredik, ahol matematikailag kiszámíthatatlan, mikor válik erőszak áldozatává, vagy mikor kell neki magának erőszakot alkalmaznia.
    Henri a kalandparkban ismeri meg a festőművész Laurát, és rájön, hogy a művészet és a mindent elsöprő szerelem képletekben nem leírható.
    De vajon mit rejtenek a fagyasztóládák? Milyen hitelt kaphatnak a látogatók? Mitől lesz valaki élő emberből akasztott ember? És milyen a bedühödött Varánuszvonat? Ha szorult helyzetbe kerülünk, mit lehet kezdeni egy német–finn óriásnyúllal?

Szerintem: 

Annyira szerettem volna, ha tudom

szeretni ezt a regényt, de a végére komoly csalódáshullám lett úrrá rajtam. Se a szereplők, se a cselekmény, se a humora nem olyan volt, amit vártam.

Pedig az alap nekem bejön. A nem éppen evilágba illő matematikus megörököl egy kalandparkot, de a szokott gondokon túl hitelezők meg a maffia is nehezíti az életét. Ő meg ügyködik, mindent igyekszik rendbe tenni, miközben a parkot is lassan megszereti. Csak éppen a végére komolyan olyan érzetem lett, hogy minek is csinálni bármit? Az alkalmazottak nyavalyognak és hálátlanok, még a szeretett emberek is átvernek és olyan reménytelen az egész. Kb. mintha az Ozarkot nézném, csak finn kalandparkkal. Az Ozarkot se bírtam végignézni, jegyzem meg.

Humor és krimi elegye igyekszik lenni, de egyik sem az igazi. A krimi-vonallal a fenti bajom volt. Rühelltem, ahogy Henri ennyire hagyja magát átverni, pedig az esetek nagy részében átlátja ő a dolgokat. Akkor miért nem csinál már valamit? Van pl. a pénztáros lány, aki nem jár be dolgozni, legfeljebb titokban rongálni az eszközöket, és felveszi a fizetését. Kezdőlépésben őt rúgtam volna ki, Henri nem és ad neki sokadik esélyt is. De nem csak magánéletben. A pénzmosási üzletben ugyanígy hagyja, hogy átverjék. És ő megbocsát ezért – ezzel nem tudok mit kezdeni.
A humora meg inkább idegesített, mint nevettetett. A halott báty mindent megígért, Henri meg lapátolja utána a kakát. Erre a bugyuta testőr folyton igazgató akar lenni, meg hasonló idiótaságok kötik le az oldalakat. Kb az a legviccesebb, ahogy a hullát hűtőbe pakolják.

A konfliktus csak kicsit az, hogy Henri mennyire más, mint egy normál ember. A gondolkodása egészen más, néha már aspergeres tüneteket is produkál. Van ő, meg a világ. Másrészt viszont hadakozik a maffiával meg az alkalmazottakkal, akiknek fogalmuk sincs, mi is történik köröttük és értük valójában. Abszurd komédia is lehetne ettől, csak már fentebb írtam, hogy nem éppen vicces.

Egyik szereplőt jobban rühelltem, mint a másikat. Nem tetszett az sem, aki átveri a jótevőjét, de a bugyutákkal se tudtam mit kezdeni. Emlékezetes, egyedi alakok vannak benne, de ezt nem nagyon tudom díjazni, amikor ennyire ellenszenvesek a számomra.

Hosszúnak is érzem. Pedig vannak párbeszédek, de most úgy érzem, mintha csak belső monológok meg leírások keveréke lenne. Utálom leírni, de untatott.

A borító cuki, a könyv meg nagyon nem. Jelen pillanatban simán nagy csalódásnak mondanám.