Szellemes, családi, gyászoló, indiános, családi titkos.

Ross nem tud meghalni, pedig már próbálta. Többek között túlélte egy karcolás nélkül a közúti balesetet, melyben a menyasszonya életét vesztette. Aimee nélkül Ross elveszett, és nem látja, miért érdemes élnie. A szellemvilágot kutatta, remélve, hogy bizonyítékot talál arra, a halál nem a vég. Akkor nyugodtan mehetne Aimee után. A nővére, Shelby kedvéért tart ki, aki egyedül neveli a beteg fiát. Most felkérik, vizsgáljon meg egy birtokot, ahol állítólag szellemek járnak és a múltban egy szép fiatalasszonyt megöltek. Ross elmélete szerint indián temetkezési hely lehetett. Ahogy vizsgálódik, megismerkedik a szépséges és boldogtalan nővel, Liával. Ross megint olyasmit szeretne, ami nem lehet az övé. Lia titka a birtoké, és sokak életét összefűzi, amíg megfejtik, milyen drámák zajlottak ott korábban.

Ez a könyv más élmény volt, mint amit eddig olvastam a szerzőtől, miközben mégsem annyira más. Sok mindenért hamisítatlan Picoult-történet, és az nem baj, ha egy szerző nem mindig ugyanazokat az elemeket használja a történeteiben.

Ami megvan: most is egy családi történetbe csöppenünk. 4 családi dráma kapcsolódik össze: Ross gyásza, Ethan betegsége, Lia boldogtalansága és az anyjának a szerelmi drámája. Picoult külön kezdi elmesélni, és fokozatosan érteti össze a szálakat. Mert ez is egy olyan történet, ahol minden összefügg mindennel. A szereplők sorsa nagyon szorosan összegabalyodott, és együtt kell kibontani, ha boldogok akarnak lenni.

Olyan már megírt témái kerülnek megint elő, mint pl. az abortusz. (Van egy szereplő, aki komolyan gondolkodott rajta, el is megy egy klinikára.) A gyermek betegsége, ami a szülőt is felemészti. Bár a Törékenyben más volt a gyerek baja, az alap ismerős. Hogy nevelsz egy gyereket, aki a halálos ítéletével született? Most nem ezek a központi témák, de érezni, hogy foglalkoztatja az írónőt, nem véletlenül írt ezek köré is már regényt.

Új témaként kapjuk a rasszizmust. Lia és az anyja történetében egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amelyben az indiánok nem is voltak emberszámba véve. Ahogy jogilag is kevésbé emberek lettek – mint a sterilizálás a csökkentett letöltendőért cserébe, noha koholt vádakkal került börtönbe. Bele lehet iszonyodni, mit tettek az emberek egymással. Picoult különben pozitív hangú író, a múltba teszi ezeket a mozgalmakat és a borzalmakat, a jelent sokkal elfogadóbbnak és igazságosabbnak rajzolja. Van benne megbocsátás is, hiszen a rosszat tevőknek sem poklot adott meg. Még csak nem is ítélkezik, elfogad és tovább lép.

Ami viszont hiányzott: most nincs bírósági ügy. Helyette egy mini krimit kapunk, amelyben múltbeli bűnöket, gyilkosságot, öngyilkosságot nyomoznak ki. Picoult ezt is egyedi módon hozza. A történet kezdetén megismerjük a rejtélyt, a szereplőket – majd egy nagy fejezetben a múlt elevenedik meg. (Több idősíkú a regény.) A jelen síkjába visszatérve aztán a szereplők azt a történetet derítik fel, amit mi már pontosan ismerünk. Mivel tudjuk a válaszokat, nem is igazán a nyomozás a lényeg, nem is hagyományosan krimi a történet. Itt az a lényeg, hogy az emberekben mit indítanak el a változások, és a jelenükre milyen hatást gyakorol a múlt.

Az valahol tetszett is, ahogy az emberekkel együtt él a múltjuk, és formálja őket. A tapasztalataik teszik őket önmagukká, és a családi sebek, titkok is részei ennek. Ahhoz, hogy a jobb felé tudjanak haladni, meg kell ismerni a történeteket, feldolgozni és akkor tudnak valami több felé haladni.

Nálam az is pozitívum, hogy a szerelmi szálak nincsenek túlírva. A mitikus szál miatt van, amin felszaladt a szemöldököm (Ross vonzalma Lia felé), de ez nem nyálas romantika.

Női regény, sok érzelemmel, nagyon is emberi drámákkal, egy csipetnyi bűnüggyel és szellemes ízesítéssel. Azért a tárgyalótermi sztorik jobban tetszettek…

Picoult: Második látásra – Mint női krimi: 55% a nyomozás és az ügy egyszerű, az emberi vetületek fontosak. Abban jó.

Szubjektíven: 65% a misztikus szerelmi szálra nem voltam vevő, de hangulatos, emberi kötet.