Nyomozós, eltűnt személyes, összeesküvést leleplező.

Atlee Pine megvan az emberekkel, csak éppen ne legyenek túl közel hozzá. Az egykori sportsztár, aki majdnem az olimpiára is kijutott, az FBI elkötelezett ügynöke. Olyan helyeken szeret dolgozni, ahol maga lehet. Így nem is bánja, hogy a Grand Canyon melletti iroda egyetlen ügynöke lett belőle. A kanyonba hívják ki: az egyik turista eltűnt, és csak a legyilkolt öszvér maradt utána, melynek a bőrébe két betűt véstek. Atlee korán felfigyel arra, hogy az ügy egyszerűsége ellenére nagyon felső körök érdeklődnek, majd akarják leállítani a nyomozását. Az eltűnt, Ben Priest kém lehetett? Hogy kerülnek az ügybe oroszok és koreaiak? Atlee képtelen leállni, és a titkárnője segítségével az ügy végére jár, legyen szó atombombáról vagy elcserélt személyiségekről.

Mivel a szerző köteteit kifejezetten szeretem, nem nagyon akarok kritikát megfogalmazni. Még akkor sem, ha most több mindent találnék, amibe bele lehet kötni. Maradjunk annyiban, hogy sokkal jobb sorozatnyitányokat produkált már Baldacci.

A történet krimi, melyben a szerzőre jellemző magasabb machinációk is megjelennek majd. A hősnő FBI ügynök, de az ügy az egész világpolitikára hatással lehet a végső felismeréseket ismerve. A történet és amire készülnek, azt mutatja, hogy mennyire korrupt és mocskos játék a politika. Ha belegondolunk abba, hogy itt is mi derül ki, Baldacci elég élesen kritizál. Akkor is, ha ez fikciós regény. Az iraki háború, az ellenség gyártás politikája is mélyen rossznak van feltüntetve.

Maga a krimi, ami gyengébb a szokottnál. Mozgalmas és izgalmas, ebben nincs hiba. Viszont, lassan indul és hatalmas ugrások vannak benne. Azért onnan, hogy egy megölt öszvér bőrébe bele van karcolva két betű eljutni a III. világháború kirobbantásához… Valahogy túl sima, ahogy Atlee mindenre könnyeden rájön, noha kormány szintű összeesküvés van itt.

A megoldással ugyanez a bajom. Amilyen játékosok vannak itt, túl egyszerűen tesz az FBI ügynöknő rendet. Nem tudtam elhinni, bár a szórakoztató faktor megvolt.

Atlee Pine alakja: kemény Baldacci hős tipikus. Megszállott ügynök, akinek megvan a maga családi terhe. Ez szinte minden Baldacci-hős sajátja. Egy elrabolt iker Atlee terhe, és van egy sejtésem, ez átívelő szál lehet a további kötetekben. Magánakvaló, kemény, erős etikai kódexe van, amivel szintén Baldacci-tipikus Atlee. A sport múlt, az olimpia emlegetése: volt már ilyen hősnő a szerzőnél… Kedvelhető és jó ember Atlee, csak éppen annyira nincs benne semmi nőies, hogy az már fájdalmas. Baldacci elkezd egy szerelmi szálat is alapozni az ex-katona, most vadőr Sammel. Az a mélypont. Két szimpatikus ember, de olyan kis esetlen, ahogy Baldacci egy randit próbál írni nekik…

Több mellékszereplő is mozgásban van, és érdeklődve várom, hányan lesznek a következő részben is visszahozva. Talán kissé fekete-fehér a karakterek világa, egyértelműen vannak köztük jók és rosszak, nem is bonyolult jellemek, de könnyű őket elképzelni és hitelesnek éreztem őket. A regény fő konfliktusa is ilyen fekete-fehér különben, de legtöbbször ez is igaz a Baldacci-regények világára. Kevés a szürke árnyalat.

A stílusa a szokott tárgyilagos, lényegretörő. Mozgalmas, gyors. Kevés leírás, sok párbeszéd. A humorát kifejezetten szeretem. Száraz, maszkulin, de nem egyszer azt vettem észre, hogy jókat tudok mosolyogni az elbeszélőn vagy Atlee egy-egy mondatán.

A Grand Canyonért önmagában megérné elolvasni. Szórakoztam, és arról sokat megtudtam.

Baldacci: Az irgalom útja – Mint krimi: 65% a szerző korábbi műveiből sok az ismerős elem, és a hősnő nem lett nőies.

Szubjektíven: 70% gyengébb kezdés, kicsit hihetetlen a sztori, de Baldacci humorát bírom.