Fülszöveg: 

Hogyan pusztítasz el valakit, anélkül hogy ténylegesen megölnéd az illetőt? […] Kiüríted a lelkét, aztán megtöltöd fájdalommal… elveszed tőle azt, amit a legjobban szeret.

A főiskolán találkoztak először. A Stanford Egyetem pszichológus hallgatói közül ők bizonyultak a két legragyogóbb elmének. Aztán már ellenségként keresztezték egymás útját a Virgina állambeli Quanticóban.
Amíg Robert Hunter a Los Angeles-i rendőrség legsúlyosabb bűnügyeivel foglalkozó egységének a vezetője lett, addig Lucien Folterből az FBI által legkeresettebb, legveszélyesebb és legtöbb áldozatot ejtő sorozatgyilkos vált.
Miután Lucien három és fél évet töltött magánzárkában, egy nap végre sikerül kiszabadulnia. És sosem tapasztalt indulat forrong benne. Az elmúlt években semmi más nem járt a fejében, csakis a bosszú. Meg kell bűnhődnie és meg kell fizetnie annak, aki elvette a szabadságát.
Robert Hunter élete tehát veszélyben forog.

Szerintem: 

A sorozat egyik legemlékezetesebb része volt az Egy gonosz elme. Abban Carter megteremtette Hunter ellenpárját – Lucien Foltert. Zseniális, megfoghatatlan, halálos. 4 résszel később ő tér vissza – ki más lenne a címbeli gonosz?

Carter azonban van annyira rutinos, hogy

annak is élvezhetővé teszi a regényt, aki esetleg nem olvasta azt a részt, vagy akár a sorozatot sem ismerte eddig. A sorban olvasók megkapják a maguk utalásait, megvan a kohézió, de a történet abszolút megáll a maga lábán is. Egy gyilkos – nyomozó játszma ez, amiben mindkét fél zseniális. Van múltjuk, de a jelen játszmája önmagában kerek egészet alkot.

Azt nem tudom eldönteni, mennyire örülök vagy sem annak, hogy ez érzelmileg különben kevésbé durva. A múlt részben, amikor kiderült, hogyan kapcsolódik össze az életük és Lucien mit vett már el a másik férfitól, az belém tépett. Most is vannak mocskos húzásai, megint sikerül megfosztania valamitől Robert Huntert, de egy szakítás meg sem közelíti a terhes menyasszony meggyilkolását, legalábbis szerintem. Ez popcorn véresebb, erőszakos és sötéten ötletes, de most nem volt olyan érzésem, hogy Lucien lerombolja Robert életét az alapokig.

Talán azért is érzem játékosabbnak, mert a börtönből megszökő Lucien feladványokat hagy hátra. Ha elég gyorsak, ha szerencséjük is van, életeket tudnak menteni. Nem mint gyilkosunk szabályosan játszana, de a hatás akkor is megvan.

Ebben a részben ott van Garcia is Hunter mellett – az előző találkozásnál nem volt. De nem tudom azt írni, hogy érdemben olyan sokat hozzátenne a történethez. Jó rendőr, elhivatott, csak éppen a szakma legjobbja mellett kell teljesítenie, és ettől mindig kicsit olyan, mint Watson doktor. Ő az, akinek Hunter elmagyarázza a dolgokat. De szerencsére Garcia nem egy elveszett figura, önállóan is akcióba lendül. Ebben a részben Hunter sem élné túl nélküle, ő hozza ki a társát Lucien csapdájából a kötet végén.
Az különben most esett le, hogy Carter a maga benyomásait, világát valószínűleg inkább benne írta meg. A brazil gyökerek, a kulturális utalások mind tőle jönnek. 10 rész után ez is leesik, nem siettem el…

A külcsín, a forma kapcsán nem tudok újat mondani. Nagyon egy minőséget képvisel a sorozat. Vagyis, Carter nem írja túl a történeteit. Sok párbeszéddel dolgozik, a leírásai lényegre törnek. A jelenetei egészen filmszerűek. Nekem ült a Szöcske utalás is, a modernizált Kung-Fu sorozatból több részt láttam magam is. Nem irodalmi magasság, de a zsánerben példás. Értelmes, tempós, jól felépített. A cselekmény az elsődleges, de a szereplőit is hajlandó építeni mindig kicsit.

Jó történet, zseniális nyomozó és ördögi gonosz, véres rémtettek és egy izgalmas hajsza pörgősen megírva. Mi kellene még? Talán tényleg nem bánom, hogy most nem mélyesztette úgy belém a karmát, mint amikor Lucien minden mocskos múltbéli tette kiderült.