Fülszöveg: 

Atlee Pine FBI-ügynök egész életében az ikertestvérét, Mercyt kereste, akit hatéves korában elraboltak. A lány eltűnése szétszakította Atlee családját, és a szülei végül minden magyarázat nélkül őt is magára hagyták.
Egy majdnem végzetes nyomozás után Atlee végre nemcsak azt tudta meg, mi állt a tragédia hátterében, de arra is bizonyítékot talált, hogy a nővére túlélte az elrablását, és évekkel ezelőtt a fogvatartóitól is sikerült megszöknie. Ám hogy ezután mi történhetett vele, arról Atleenek fogalma sincs. Amikor végre fény derül az igazságra, a nőnek élete eddigi legnagyobb megpróbáltatásával kell szembenéznie, ráadásul mindent elveszíthet…

Szerintem: 

Hiába szerettem volna, ha részenként

más üggyel foglalkozik Atlee, és másként nyomozós lett volna a sorozat. Baldacci végigvitte úgy a sorozatot, hogy Mercy elrablása és a m últ kiderítése lett a vezető szála.

Ez, a negyedik rész teljesen ennek van szentelve. Olyannyira, hogy ezért a sorozat nem is igazán olvasható önálló kötetenként is. Mindegyikben közelebb jut az ügynöknő a testvére elrablójához, és a családi titkokból is egyre többet tud meg. A Végállomás az előző rész közvetlen folytatása. Ugyan Baldacci a kötet elején összefoglalja az eddig kiderült dolgokat, és ettől olyan, mintha ez önálló kötetként is megállná a helyét, és majdnem ilyen is.

Hiszen, van egy nagy váltás benne. Mivel már tudjuk, hogy Mercy él, egy rejtélyt már felfedett. Megteheti, hogy két főszereplőt tesz a fókuszba. Nem csak Atlee útját követi, hanem megkapjuk egyenrangú főszereplőnek Mercy Pine-t is. Aki nem tudja a saját eredeti nevét, akit brutálisan bántalmaztak gyerekkora nagy részében, és aki nagyon mélyről jött vissza, hogy egy normálisnak mondható életet tudjon élni.
Így két oldalról közelítünk az igazsághoz: Atlee Mercy nyomában jár, aki a sajtóba kerülő információk alapján szintén visszatér, és kész elszámolni a bántalmazóival. Hogy legyen egy kis plusz izgalom, ebben a kötetben van egy rosszfiú, aki a testvére vesztéért Mercy életére tör, és az ikreknek majd vele is fel kell vennie a harcot.

Inkább akció jellegű, mint krimis a kötet. Már annyi mindent tudnak, hogy Atlee most igazából csak összeszedi a darabokat. Tudja, kiknek vannak meg az igazság darabkái, és csak addig kell a nyakukra járnia, amíg nem kezdenek el beszélni. Ha hazudnak is, már le tudja nyomozni, csapdát állíthat.
Viszont, a támadók nyílt kártyákkal játszanak. Lesz itt emberrablás, verekedés, lövöldözés, több szabadító akció is. Annyira ez nem tudott lekötni, de mozgalmassá tette a regényt. Egyik helyzetből visz át a másikba, és végig pörgeti a cselekményt.

Kritikával nyúl az FBI felé is. Atlee elvben kiváló ügynök, és a parancsnoka nagyjából engedélyezte is az akciót. (Azért nem ártott, hogy a biológiai apja milliomos, és mindent a rendelkezésére tudott bocsátani, ami anyagilag kellett. Magángéptől kezdve sportkocsin át bázisig, ahonnan irányítani lehet a nyomozást.) Ugyanakkor a regény rosszai simán fizetnek le ügynököket, hogy Atlee nyomára akadjanak, vagy lenyomozzák. Az anyjuk történetében is fontos szerepet kap, hogy egy fejes miképpen akadályozta meg, hogy Mercy már gyerekként komoly figyelmet kapjon, és igazán keressék az elrablása után. És miért? Mert nem kockáztathatta meg, hogy kiderüljön, miképpen dolgozott össze a maffiával.

Még mindig szenvedtem azzal, hogy Atlee az egyik legkevésbé szimpatikus Baldacci-szereplő. Sokban hasonlít különben Michelle-re King&Maxwell sorozatból, de nála sokkal megszállottabb, és egy dologról szól csak az élete. Az egész sorozatban az jött le nekem róla, hogy minden célja az, hogy megtudja, mi lett az ikrével. Kevés a barátja, nem engedi közel az embereket, bizalmatlan. Azt is nehezen rakom össze fejben, hogy Baldacci kihangsúlyozza, hogy vonzó és szép nő, közben meg olvasható, hogy majdnem tagja lett a súlyemelő olimpiai csapatnak. Vagyis, elég maszkulin is. Hogy lehet egyszerre ilyen is, meg nőies is? Passz.
Mercy szimpatikusabb pár fokkal. Benne nagyon tudom becsülni, ahogy felállt és túlélt oly sok mindent. Van is a kötetben egy rész, amikor arról van szó, hogy mennyivel nehezebb sorsa volt Mercy-nek, mint a testvérének. És hogy az ő szenvedései mellett milyen bután hat, amikor Atlee panaszkodik a sorsa miatt. Hiába lett a jelenet arra kihegyezve, hogy másként volt nehéz a két nővérnek, azért egyet tudtam érteni azzal, hogy Atlee túl tudta tolni a maga kínjait. Egymás mellé lehet rakni azt, hogy egyetemistaként, anyagi biztonságban magára hagyják, meg azt, hogy összevagdalják a testét, élő hamutálcának használják és lelkileg megtörik. Ki is panaszkodhat?

A vége meg túl… rózsaszín a történethez képest. Pedig azt hittem, marad egy nyitott szál, hogy még egy kötetet meg lehessen írni, de Baldacci egy zárófejezetben huszárvágással megoldotta, és egyesítette a családot. Fura volt.

Nem szerettette meg velem ezt a sorozatot jobban a vége, de tény, hogy Mercy sokat dobott rajta. Ennél sokkal gyengébb részek is voltak az előző 3 részben.