Vírus ellenszere után kutató, kutatós, vészhelyzetre reagáló.

A hidegháború javában zajlik, a világűr meghódítására is. Az amerikaiak egyik eszköze lezuhan – ezt követően egy csapat váltogatott tudóst hívnak össze. Nekik volt egy vésztervük és ötletük: szerintük nagyon is lehetséges, hogy az első, nem emberi életformával való találkozás nem értelmes lénnyel lesz. Egy vírus vagy baktérium is visszajuthat a Földre, aminek beláthatatlan következményei lennének. A megelőzés, a gyors reagálás, amire a kezdetektől felhívják a figyelmet. Most összeszedik őket, mert a lezuhant eszközt egy kisváros lakói szedték össze. Már mind halottak, egy csecsemőt és egy öreg részeges alakot leszámítva. Rá kell jönniük mi történt, elszigetelni az esetet és lehetőség szerint gyógymódot találni. Az emberiség jövője a tét.

A maga nemében korszakalkotó regény volt, nem véletlenül akkora a híre ma is. Aktuálissá teszi több dolog is: a vírussal való küzdelem, és az is, hogy mostanában kapott folytatást is. Több filmes feldolgozása is van, úgyhogy az is megismerheti, aki nem akarja elolvasni.

Mai szemmel több hiányosságot látok benne, mint amennyi értékelhető dolgot. Nekem már nem számít újdonságnak a témája, hiszen ez volt az a regény, ami után megindultak a hasonló történetek. Így értékelem, hogy ez volt az első ilyen sci-fi, de jobban élvezni nem tudtam tőle.

Aki olvasott már pár Crichton-regényt, tudja, hogy a szerzőt nem éppen az élvezetes cselekményvezetéséért szeretjük. Az Androméda-törzs a szokottnál is erősebben féltudományi, és így regényként nehezebben is tudtam értékelni.

Valósággal dokumentumregényként követi le az eseményeket, és mindössze 5 napban, a katasztrófára való reagálást mutatja meg. Nincsenek látványos elemek benne: a tudósok bevonulnak a laborba és kutatnak. Valóságközeli, el tudom hinni, hogy egy ilyen munka valóban így zajlik. Kutatás, tévutak, a megcsillanó megoldás – annyira tudományközeli, hogy a pörgő cselekményhez szokott énem unatkozott. De ez egy ilyen zsáner, és sajnos a hozzám hasonló Pierce Brown és John Scalzi olvasó nem éppen az ilyen sci-fi történetekben érzi jól magát. Hiába tudom, hogy mennyire eltalált, ahogy életszerűen bemutatja Crichton a történteket, annyira alapos a háttere és a témája, hogy tudományközeli tud lenni – mégis, nekem nem tetszik.

A formából adódóan a nyelvezete is sterilebb, magyarázó. Tudományközeli ez is. A stílusa szenvtelen, leíró jellegű. A zsánert kiszolgálja, jó hogy ilyen – de hogy ismételjem magam, nem szerettem meg jobban tőle a regényt.

Amihez még egy történetben kötődni szoktam, azok a szereplők. Én vagyok az a zakkant, aki kilométereket rohangászik meg aludni is alig tud, amikor egy szimpatikus szereplővel valami rossz történik egy regényben. Itt viszont azt vettem észre, hogy senkihez nincs semmilyen kapaszkodóm. Ezek az emberek nem személyiségek, tudósok. Össze is mosódtak a fejemben, és nem is igen tudom megkülönböztetni őket. Így aztán kedvelni sem tudtam úgy őket, vagy drukkolni értük. Bár végig tudtában voltam, a cselekmény egyértelműen adja, hogy itt a tudományos munka és a vírus megállítása az elsődleges, azért nekem hiányoztak azok az emberi alakok, akikért drukkolhatok.

Ezt a regényt nem érdemes azért olvasni, mert ki akarunk kapcsolódni vagy izgulni. Elmélyült, komolyabb sci-fi ez. Azt kell megállapítanom, hogy nekem továbbra is a Jurassic Park marad a szerzőtől a nagy kedvencem. Ezt csak túléltem valahogy.

Crichton: Az Androméda-törzs - Mint sci-fi: 55% tárgyilagos, hitelesen elmondott és elbeszélt történet, elgondolkoztató.

Szubjektíven: 40% értékelem, hogy műfajteremtő, de akkor is untam! Se izgalom, se hősök.