Fülszöveg: 
A kimerült szülők hőskölteménye!
Minden, amiről nem beszélnek a szülői útmutatókban.
Ez a könyv nem útmutató. Nem fogja megmondani, hogyan kell elaltatni a babát, hogyan kell kezelni a kisgyermek dührohamait, hogyan lehetsz jó szülő, menő szülő vagy akár rendhagyó szülő. Ez egy olyan gyermeknevelési könyv, ami kerüli, hogy elhalmozzon tanácsokkal.
Ehelyett lenyűgözően őszinte megfigyeléseket oszt meg a szülői frontvonalról, amelyek bemutatják, hogy tökéletesen lehetséges teljes szívedből szeretni a gyermekeidet, miközben hihetetlenül irritálónak érzed őket.
Túlélőkönyv a várandósságtól az iskolakezdésig! Végigvezet a szülői lét izgalmas, frusztráló, dühítő és csodálatos forgatagán, szolidaritást és barátságos ölelést kínálva egy nehéz nap után.
Lelazít, akár egy pohár gin.
Szerintem:
Kicsit olyan volt ez a kötet, mintha a szerző
minden feszültséget szeretett volna kiírni magából. Szépen végigvette a terhesség és a kisgyereknevelés tapasztalatait, de egy bizonyos szemszögből.
Vagyis, Katie Kirby írt egy könyvet arról, hogy szülőnek lenni nehéz. Hogy egy anyának sem kell rosszul éreznie magát attól, ha néha legszívesebben világgá szaladna. Ehhez pedig saját legsötétebb emlékeit hozza példának.
Igazán nincs is cselekménye, inkább egy-egy emlék, egy-egy szituáció van elmesélve, hogy példázza az éppen aktuális tételét. Olvashatunk arról, hogy sikerült – vagy sem – gyereket etetni, hogyan marják egymást a kistestvérek, vagy éppen miképpen lehetetlenítik el a kicsik, hogy a szüleik aludjanak.
Nagyjából lineáris az elbeszélés íve, de inkább a fejezetek és azok címei határozzák meg, miről szól egy adott rész. Kiemel kifejezetten jellemző kisgyerekes problémákat és azokat tárgyalja majd részletesebben. Ilyen a családanya egy napjának ismertetése, a nyaralások kisgyerekkel vagy éppen a lefekvés, bárányhimlő, ürítés. Lehetne akár téma szerint is olvasni, nem kell feltétlenül a hagyományos sorrendet tartani, de nekem így jobban esett.
Érdekes megoldást talált arra a szerző, hogy a családjáról írjon, de azért egy kis távolságot megtartson. Magát nevezi nevén, a családját nem. A férje egyszerűen J, a gyerekei pedig Kistesó és Nagytesó. Még jó, hogy kutyájuk nincs, bár akkor lehetne még egy Eb is… Jó, ezen nem viccelődöm. Értem, így annyira nem adja ki a családját, de mondjuk az eleve bontja ezt, hogy a saját nevét vállalja. Ha olyan ember kezébe kerül, aki ismeri, neki annyi bőven elég ahhoz, hogy beazonosítsa, ki-kicsoda.
Vallomásos, tanácsadó jellegű és őszintének hat. Szimpátiát kelt azzal, hogy saját gyarlóságait milyen mértékben felvállalja. Együtt lehet érezni vele, és bár nekem eszemben sincs és nem is lesz gyerekem, azért át tudta éreztetni velem is, hogy egyesek miért válnak anyává. Ő különben képes volt arra, hogy az obszcén nyelvezetet egészen hangulathoz kösse. Amikor már a kimerült szülő annyira az összeomlás szélén áll, és még jön valami probléma, és hirtelen reagálni kell.
Ha már a stílusa, még két dolgot ki kell emelni.
Humoros kötet akar lenni, és minden nehézséget, konfliktust úgy tálal, hogy abban meglegyen a humoros él. Hiszen nem elkeseríteni akar. Inkább kicsit rávesz arra, hogy eltávolodjunk az adott helyzettől és tudjunk rajta mosolyogni.
A grafika – pálcikaemberekkel. Engem eleinte idegesített, méghozzá nagyon. Egyszerűen ronda. De a célnak megfelelt. Azt nem mondom, hogy a végére megszerettem, de van hozzáadott értéke a könyvhöz. Bénán, de illusztrál, közelebb hoz.
Nem gyereknevelési könyv, nem segédlet, inkább ez egy barátnői biztatás. Egyértelműen anyáknak: jól csinálod, keresd a saját utad és ne utáld magad, ha nem vagy tökéletes! Senki nem az.
Idézet:
Hogyan lehet nem lelni örömet egy kisgyermek önbizalmában, lelkesedésében és életerejében? Nem lenne csodálatos, ha mindannyian csak egy csipetnyi varázslatot vihetnénk magunkkal felnőtt korunkba?
