Megfojtó rend ellen lázadó, otthont megvédő, kalandra szökő.

Ira Hath próféták leszármazottja. Az asszony szereti az életet, ami jutott neki: egy jó ember felesége, egy ikerpár és egy kislány édesanyja. Ám a városukban sok a baj. Aramanth tornya a legendák szerint egykor énekelt, de mióta elveszett a hangja, az emberek rosszul élnek. Folyton vizsgázniuk kell, és a vizsgák alapján besorolják, megbélyegzik őket. Az ikrek már érzik ezt: Kestrel lázadna, Bowman érzi az emberek szenvedését, és 2 évesen Pinpin is a rendszerbe kerül. A kicsivel történtek után Kestrel nem tud többé hallgatni, és büntetésre ítélik. A lány rájön, milyen borzalomban élnek és küldetést kap: vissza kell szerezni a torony hangját, a Szél Dalnokának megint énekelnie kell! Az iskola legrosszabb tanulójával és az ikrével elindulnak, miközben a szüleik a maguk harcát vívják a rendszerrel.

Nicholson kötetét nem is olyan egyszerű besorolnom. Fantasy, mesés elemekkel és egy kitalált világgal. De gyerekkönyv is, gyermek főszereplőkkel. Disztópia is, hiszen egy elnyomó rendszer rajzát adja több szinten is. Talán a kalandos felépítése, a gyerek szereplők és az egyszerűbb vezetése miatt hajlok a gyerekkönyv felé.

Rövid, gyorsan olvasható fejezetei vannak és gyorsan haladó cselekménye. Váltott nézőpontban követjük a gyerekeket, a szüleiket és mindenki a maga eszközével lázad. Izgalmasak a más népek, rendszerek, amelyeken a gyerekek áthaladnak – új ellenségek, de szövetségesek is kerülnek melléjük, miközben megértik, mi is történt a népükkel. Így egyszerre szórakoztat, kalandos, de építi a világot és a mondanivalót is.

Aramanth világa látszólag egyszerű, de pont ebben van a kegyetlensége. A népességet színekbe sorolják, és minél jobb eredményeik vannak a vizsgán, annál jobb a színük: ez jobb lakhellyel, munkával, étellel, stb. jár. Csak éppen az olvasó rádöbben, hogy a vizsgáknak nem a tudás a lényege. A birkanevelés. Nem gondolkodókat, művészeket, egyéneket akarnak, hanem agyatlan tömeget, aki csak teszi, amit mondanak neki.

A történet mögött megbújik a történet főgonosza, akit nem fogok most leleplezni. Nála van a torony hangja, és Bowman az átérző képessége miatt őt is teljesen meg fogja majd érteni. Nem is lehet csak pár sorban megfogni, mi mindent igyekszik átadni a történet. Hogy miért kellenek egyének, hogy a hibáinknak is miért van szerepük. Rend és Káosz viszonya – az arányosság kérdése. Mert, ha nincs a Rend, jön a Pusztulás – de ha a Rend elnyomó és abszolút, megszűnnek az egyének és érzések, az már csak rabság.

De inkább arról írok még, hogy Nicholson kimérte a szöveget. Nincs mellébeszélés, a leírásai is lényegre törnek. Folyamatosan halad előre a cselekmény. Ennek ellenére vannak olyan képei, amelyek beégtek az agyamba és emlékezetesek: a farkasok hadba vonulása, a szakadékba menetelő Zárok, ahogy a gyerekek lenéznek, és amit látnak.

A Zárok… az különben is olyan ötlete a szerzőnek, ami miatt szerettem a kötetet. Szinte horror elem, ijesztők és gyönyörűek egyszerre. Egységükben emlékezetesek, míg a Hath család tagjai és Mumpo egyéniségükben azok. Minden gyerek más jellem, és egy-egy értéket testesítenek meg. Kestrel a cselekvő bátorság. Pinpin a bennünk élő boldog gyermek. Bowman az empátia és a jó szív. Mumpo az egyszerűségében tiszta és romlatlan lélek.

A barátságot, a családot, az egyéniséget éltető regény, ami mégis egy gyerek fantasy mese. Tele van pozitív értékekkel és jó volt olvasni. Feszült helyzetek, humor és sok empátia van benne. Az, hogy Bowman képessége révén a másik oldalt is elénk hozza, szintén egy a jó ötletei közül.

Összességében talán egyszerűbb, gyermekibb, mint amit ebből a történetből ki lehetett volna hozni, de így is vannak olyan emlékezetes képei és jelenetei, amelyek velem maradnak.

Nicholson: A Szél Dalnoka – Nicholson: A Szél Dalnoka – Mint gyerekkönyv: 85% sok mesés elem, szimpatikus hősök és értelmes tanulsága is van.

Szubjektíven: 70% egyes részei érezhetően kisebbeknek valók, de emlékezetes jelenet is akad.