Szellemes, bosszút álló, megváltást kereső, szerelmes.

Penny egy különös szigeten éli az életét. 300 éve három nővért vízbe fujtottak itt boszorkányságért, noha nem mágikusak, csak kacér szépségek voltak. Az óta minden évben visszatérnek, és fiatalembereket csábítanak el, akiket aztán a kikötőbe fujtanak. Minden évben, és senki nincs biztonságban, a turisták sem. Penny igyekszik kimaradni az eseményekből, de idén egy fiú érkezik ide. Bo az, akire a lány érzi, hogy várt eddig. Neki is megvannak a maga titkai: nem egyszerű úton van, valamit keres. Penny szívesen megmentené őt a sziget átkától, miközben a helyi fiatalok is harcolni igyekeznek az átokkal. Keresik a lányokat, akiket megszálltak a nővérek szellemei. Bezárnák, elűznék őket. A végleges megoldáshoz azonban több kell ennél.

A borító már alapból megragadó, és a történet is korrekt. Nem lesz a kedvencem a zsánerben, ahhoz már túl sok hasonlót olvastam/láttam, de elszórakoztatott.

A cselekmény kellően pörög. Nem körömrágóan izgalmas, de valami mindig történik és a kisváros eseményei le is kötöttek. Ahogy a helyi fiatalok keresik a boszikat, hogy ki lesz a következő áldozat… Az egésznek a hangulata, sodrása vitt előre, és sokkal jobban lekötött, mint a Bo és Penny szerelmi szál. Az olyan tipikus, lehet sejteni, hogy mi lesz a végjáték kettejük kapcsán. Annál az is izgalmasabb, hogy mi történt a lány apjával igazából.
Sok tekintetben tini regény tipikus, két csavarral a történetben. A gond, hogy mindkettőt lehetett előre sejteni. (Nagyon a levegőben van, Bo miért van itt igazából. Vajon miért pont ide jött volna, ekkor? Amikor kiderül, hogy a bátyja halott, nekem nem volt kérdés, hogy halt meg igazából és miért van itt Bo. Ahogy az sem, ki Kyle haláláért a felelős.) Így nekem meglepetés nem volt, viszont adott egy olyan keserédes hangulatot a szerelmi szálnak, ami miatt mégis el tudtam olvasni fanyalgás nélkül.

A keserédesség, valahogy az egész könyvet ez a jelző fejezi ki számomra legjobban. A vége, a sokak által elszenvedett keservek. De ez inkább a regény dicsérete, jobb tőle, mint egy YA nyálregény. Mert itt bizony sokan nem azt kapják, amit érdemeltek volna és még a boldog véget elérő szereplőknek is jut valami szomorú a történetébe. Igaz, egy eleve szomorú és tragikus történetet nem lehetett teljesen boldogba átfordítani, de ez jó is így.

A karakterek úgy kapnak több színt, ahogy egyre többet megtudunk a tragédiákról, amelyek meghatározzák őket. Alapvetően pozitív szereplőket kapunk, és a kiemelt szereplőket egyszerre lehet kedvelni és sajnálni. Jó szív, sebzettség, szép remények.
Ha a gonosz oldalra kellene valakit tennem, a két idősebb szellemlány lenne. Ok, szörnyű véget értek, de az ártatlanokon torolják meg. Szerintem az, hogy veled cudarul bántak, nem indokolja, hogy utána te legyél más szörnyetege. Pláne, hogy az idősebb testvérek nem is ártatlanul vesztek oda. Nagy volt a büntetés és igazságtalan, de részben maguknak köszönhették, hogy úgy jártak. A húguk története azonban minden részében tragikus: neki lehetett volna boldogsága, szép élete is, helyette kísértő tragédiát kapott.

A fő konfliktus, az egymás ellen elkövetett vétkek, majd az áldozattal a feloldozás szép ívet kap. Ugyan Penny részéről túl egyszerűnek érzem, ahogy mindent elfogad és semmi kérdést nem tesz fel végül, Bo is nagyon könnyen vált majd, de Ernshaw szépen elvarrta a szálakat.

Érzelmes, stílusában is ott van az a szomorúság, az a keserédes íz, amire már írtam, hogy nekem az maradt meg legjobban a kötetből. Érzelmi oldalról közelít, a cselekmény és a hangulat is ezt az érzetet erősíti.

Összességében kellemes kis ifjúsági regény némi misztikummal, simán el tudom képzelni filmen is. Aztán merengenék, hogy egyszerre szomorú és mégis boldog történet.

Ernshaw: Gonosz mélység – Mint YA fantasy: 75% bár a csavar kiszámítható, hangulatos a történet: érzelmes mozgalmas.

Szubjektíven: 65% túl sokakat sajnáltam benne, de a hangulata és a drámája olvastatta velem.